|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 64 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-64 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pozsgay Imre 2005. január 5.1956 forradalmának legnagyobb eredménye az volt, hogy a nemzet minden rétege egybeforrt, egyet akart. Most ugyanaz történt. Sajnos, nem az egész társadalom vált eggyé, mint 56-ban. De a nemzet teljes elitje, pártállásra, társadalmi rétegre és minden egyéb különbségre való tekintet nélkül egybe forrott. Mádl Ferenc elnök, kilépve kötelező semlegességéből, teljes mellszélességgel állt ki az IGEN mellett. A politikai jobboldal kiállása természetes volt. De kiálltak az IGEN mellett a régi kommunista vezetők is, Németh Miklós, Szűrös Mátyás, Pozsgai Imre, írta Varga László, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom tb. elnöke. Kiderült az is, hogy mennyire megveti a magyar proletárt a magyar „szocialistának” hazudott pártvezetőség. /Varga László, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom tb. elnöke: Az érem másik oldala. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 5./2005. január 10.Január 8-án Sepsiszentgyörgyön bemutatták a Trianon című filmet, nem fért be mindenki a terembe, ezért a vetítést szervező Erdélyi Magyar Ifjak sepsiszentgyörgyi szervezetének még egyszer műsorra kell tűznie az alkotást. A vetítést követő beszélgetésen két magyarországi meghívott, Koltay Gábor filmrendező és Raffay Ernő történész elemezte a versailles-i békediktátumot követő, immár nyolcvanötödik éve tartó folyamatot. Koltay Gábor azután készítette a 130 perces, Trianon című produkciót, miután a magyar televíziók (köztük a Duna is) sorra elutasították a Velünk élő Trianon című, tizennégy egyórás részből álló dokumentumfilm sugárzását. A filmben megszólalók – Nemeskürty István, Raffay Ernő, Glatz Ferenc, Fejtő Ferenc, Pozsgay Imre, Szervátiusz Tibor, Csurka István, Tőkés László és Duray Miklós –Trianon máig ható következményeit is elemezték. Elhangzott, hogy a múlt században megkezdődött a magyar nemzeti tudat szétzilálása, Magyarország mélyrepülése. Pozsgay Imre ,,példátlan iskolai agymosásról, a nemzeti, történelmi tudat likvidálásáról” beszél, Szervátiusz Tibor ,,lelki összeomlást” emleget, míg Duray Miklós úgy fogalmaz: ,,a félelemmel teli emberek nemzetévé váltunk, nem bízunk önmagunkban”. Tőkés László szerint amíg nem történik meg a trianoni folyamat feltárása, esélyünk sincs a változtatásra, Raffay Ernő pedig egyenesen ,,a magyarok csángósodását” emlegeti, míg Duray Miklós nézetében a kilencvenes évekbéli rendszerváltozás valójában a hatalom átmentését jelentette, azóta a titkos ügynökök rendszere hálózta be ezt a térséget. Raffay Ernő elmondta, generációk nőttek úgy fel, hogy fogalmuk sem volt, mi történt Trianonban, hozzátéve, hogy a december 5-i népszavazás bebizonyította: az anyaországiak a saját múltjukkal és a határon túli magyarok jelenével sincsenek tisztában, s ez nem más, mint nemzeti tudatromlás. /Mélyrepülés agymosással és nemzeti tudatromlással (Dokumentumfilm Trianonról). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 10./2005. február 2.A Trianon filmmel kapcsolatban fogalmazta meg véleményét Lucian Leustean a Curentul c. bukaresti napilap január 22-i számában. A Trianon „kétes minőségű dokumentumfilmnek és közepes kaliberű propagandaeszköznek tekinthető” – írta a román szerző. A magyar propaganda célja – legalábbis a két világháború közti időszakban – Nagy-Magyarország területi visszaállítása volt. Ebben a filmben vannak hazafias versek és indulók, gyertyalángok, sírok stb. George Barany magyar származású, amerikai történész megállapítása: „A magyar nacionalizmus – minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad!”. Lucian Leustean szerint a Trianon című film egy rendező (Koltay Gábor) és néhány, a trianoni szerződésnek a magyarokra és Magyarországra mért hatásairól a film keretében vélekedő személyek (Csurka István, Duray Miklós, Fejtő Ferenc, Glatz Ferenc, Nemeskürty István, Pozsgay Imre, Raffay Ernő, Szervátiusz Tibor, Tőkés László) kétségbeesett siránkozása…” A filmben Tőkés László püspök megfogalmazta: „A trianoni békeszerződés problematikáját fel kellett volna vetni 1989-ben, hiszen ez Erdély visszacsatolásához vezetett volna...”. Ugyancsak a református püspök mondta: „Amíg nem történik meg Trianon újraértelmezése, a népirtások és a holokauszt kontextusában való átminősítése, nem teremtődik meg a változást illető valós esélyünk.” A román cikkíró szerint Európát már nem érdeklik a kizárólagosságon alapuló autonómiák, a mesterséges elkülönülések és a mondvacsinált elszigetelődések. /Trianon és az általa ihletett film kapcsán. Egymásnak feszülő román vélemények. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 2./2005. február 16.A Hitel folyóirat februári számának lap címoldalán ez olvasható: Nem, az nem lehet. Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. Csoóri Sándor, Vasadi Péter, Pozsgay Imre, Duray Miklós, Pap Géza, Sütő András, Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Dobos László, Dudás Károly, Vári Fábián László, György Attila, Zsidó Ferenc, Sepsiszéki Nagy Balázs, Csata Ernő, Magyari Lajos, Koncsol László, Fekete Gyula, Kodolányi Gyula, Tőkéczki László, Ablonczy László, Czakó Gábor, Tornai József, Tamás Menyhért, Domokos Mátyás, Nagy Gáspár, Ács Margit, Alföldy Jenő, Márkus Béla, Görömbei András, Bertha Zoltán, Cs. Nagy Ibolya, N. Pál József, Elek Tibor, Rott József, Száraz Miklós György, Sturm László, Prágai Tamás, Brém Nagy Ferenc, Mórocz Zsolt és Szabó István. A folyóirat kevés példányban jut el Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, Szabadka környékére, Lendvára. „Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött áthelyezték az államhatárokat.” – írta Duray Miklós. „Egy néptől, mely évtizedeken át határain belül bambán tűri pusztítását, sőt besegít önpusztítással, nehogy nacionalistának pellengérezze ki a sajtó, nem várható el, hogy a határain kívül rekedt sorstársaiért ébredjen fel évszázada alvó lelkiismerete.” – állapította meg Fekete Gyula. Csoóri Sándor pedig arról írt, hogy a mai divatos és sikeres íróinknak egyetlen szavuk sincs arról, hogy miért sorvad, miért fogyatkozik ez a nép. „Magasban járó elmélkedésekből már régóta arra tudok következtetni, hogy saját esztétikájukat, gondolataikat, előítéletüket ismerik csupán. De azt a valóságot, amelyben maga az istenadta nép él idehaza vagy a határainkon kívül, egyáltalán nem ismerik, legfeljebb hallomásból, mint a hutukat.” /Nagy Pál: Mi történt velünk? = Népújság (Marosvásárhely), febr. 16./2005. május 12.Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17./ című tanulmányához a hetilap újabb három hozzászólást közölt: a/ Ablonczy László kiállt Sütő András mellett, elutasítva a Sütő elleni kirohanásokat. Emlékeztetett, hogy Bíró Béla a nyolcvanas évek második felében, amikor Sütő András műveit színpadon nem játszhatták, könyvben bizonygatta az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és más művek gyönge voltát. Földes László kizárását vizsgálják, amikor „ötven éven át Romániában másfél millió magyart, továbbá német, zsidó és más kisebbséget zártak KI az emberi jogokból.” „A Földes László párttagsága körül folytatott vitustánc valójában Sütő András mániákus rágalmazására ütemeződik”, írta Ablonczy. Az A Hét hetilap „az építő gondolkodás helyett az önleépítő provincializmus fóruma.” A mostani időben a sajtó és a televízió ezt a leépítő hadműveletet folytatja, melynek nyomán minden nevetségessé válik. Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás a tanú: Sütő egy-egy magyarországi útjának engedélyezése a végsőkig feszített külügyi játékok eredménye volt. Advent a Hargitán című darabjának előadását csaknem két évvel a bemutató után láthatta először, nemkülönben az Álomkommadót. Sütő András szerzői estjén Fejtő Ferenc bevezetőjében a „nagy írót és magyar hazafit, az egyetemes emberi jogok európai harcosát” köszöntötte. /Ablonczy László: Csalás szavakban, Földes László újratemetésének időszerűsége. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 12./ b/ Szilágyi-Gál Mihály megjegyezte /utalva arra, hogy Sütő András azt írta Bottoniról, hogy a Marsról jött/: aki messziről jött, az másként látja a Földet, mint a földiek. Ha másért nem, már csak ezért is érdemes a bolygónkra tévedő marslakók megfigyelésire odafigyelnünk. /Szilágyi-Gál Mihály: A kutató mint marslakó. Adalék a Bottoni-ügyhöz. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 12./ c/ Gálfalvi Zsolt megjegyezte, az A Hét április 28-i számában megjelent Földes Ágnes levele. A bevezető sorok utalásaiból arra lehetne következtetni, hogy ő szerkeszti a hetilapot. Gálfalvi Zsolt tisztázta, 2003 szeptembere óta nem ő az A Hét főszerkesztője. Földes Ágnes leveléről megállapította: apja (Földes László) és Sütő András viszonyát illetően tévesen emlékszik a hatvanas-hetvenes évek fordulójára. Kapcsolatuk „indulatos minősítése nem felel meg a tényeknek.” /Gálfalvi Zsolt: Megjegyzés. = A Hét (Marosvásárhely), máj. 12./2006. április 14.A magyarországi országgyűlési választások két fordulója között Orbán Viktor, az ellenzék vezére, lemondott miniszterelnök–jelöltségéről, hogy személye ne legyen akadálya a jobboldali összefogásnak. Veres István emlékeztetett, hogy a rendszerváltás meghatározó egyéniségei rendre kikerültek az élvonalból. Hol van ma a köztársaságot kikiáltó Szűrös Mátyás, vagy annak elnökségére is pályázó Pozsgay Imre, az ellenzéki kerekasztalt összehívó Kónya Imre, vagy a harcos liberális Kis János? Romániában is hasonló a helyzet. És hol van Lech Walesa vagy Mihail Gorbacsov? Orbán Viktor jóformán az utolsó, aki az említett rendszerváltók közül mostanáig a középpontban maradt. „Megtette kötelességét, tehát mehet. Sajnos” – írta Veres János. /Veres István: A mór megtette kötelességét... = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), ápr. 14./2006. június 9.Június 9-én teszi le Budapesten az esküt az új kormány. Ezt követően derül ki, milyen konkrét változások következnek be a határon túli magyarok ügyeivel kapcsolatos feladatok ellátásában. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala ismét a Miniszterelnöki Hivatal hatáskörébe kerül. Az anyaország és a határon kívülre szakadt magyarok kapcsolatát a rendszerváltás óta eltelt tizenhét évben folyamatos, zökkenőkkel teli metamorfózis jellemzi. A Kárpát-medencei magyarság vezető politikusai képtelenek voltak közös nemzetstratégiát kialakítani. Ennek egyik negatív hozadéka a 2004. december 5-i népszavazás, illetve hogy a magyar kormány azóta sem hívta össze a Magyar Állandó Értekezletet. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök határozottan kijelentette többször is, hogy amíg nincs egyetértés, addig nincs MÁÉRT. A magyar-magyar kapcsolatok intézményesülésének első állomása az 1989. április 24-én minisztertanácsi határozattal létrehozott tanácsadói testület, a Nemzetiségi Kollégium volt, amely Pozsgay Imre államminiszter irányításával a magyarországi kisebbségek és a határon túli magyar közösségek ügyének felügyeletét látta el. A hatvan, mások szerint ennél sokkal több tagot számláló Kollégium tagjai között volt Antall József, Csepeli György, Csoóri Sándor, Hanák Péter, Hankiss Elemér, Herczegh Géza, Jeszenszky Géza, Konrád György, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Vásárhelyi Miklós és Vígh Károly. Ez a testület nem rendelkezett döntéshozói jogokkal, a Minisztertanács 1989 őszén létrehozta az elsősorban adminisztratív feladatokat ellátó Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkárságot, amelynek vezetésével miniszterhelyettesi rangban Tabajdi Csabát bízták meg. Ezzel Magyarország nyíltan és intézményesítetten felvállalta az anyaország szerepét. Külön intézményként létrehozták 1990 tavaszán a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozó Határon Túli Magyarok Titkárságát, címzetes államtitkári minőségben Entz Géza vezetésével, majd ősszel a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalát. Közben rendre alakultak meg a kisebbségi magyar érdekképviseleti szervezetek, pártok szerte a Kárpát-medencében. Az Antall-kormány az 1992. június 1-jén érvénybe lépett 90/1992. (V. 29.) számú rendelettel a Titkárságot megszüntette és önálló szervként létrehozta a Határon Túli Magyarok Hivatalát Entz Géza vezetésével, a Külügyminisztérium felügyelete alatt. Ezzel a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek ügyeinek intézésére nemzetközi diplomáciai tevékenységre is alkalmas intézmény jött létre. A kormányváltásokkal a Határon Túli Magyarok Hivatalát is változott: csúcsvezetésében, szerkezetében és tevékenységében is. A Horn kormány idején (1994-1998) a HTMH élére elnökként Lábody László került, elnökhelyettesnek Törzsök Erika, felügyeletét Tabajdi Csaba látta el a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkáraként. Az Orbán kormány idején (1998-2002) Szabó Tibor lett a HTMH elnöke, felügyeletét Németh Zsolt látta el a Külügyminisztérium politikai államtitkáraként. Ebben a ciklusban erősítették meg a különféle minisztériumokban az addig csak nyomokban jelen lévő határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatokat, valamennyi miniszter feladat- és hatáskörében megjelenítve a határon túli magyarsággal kapcsolatos kormányprogram végrehajtásának kötelezettségét. A tárcáknál létrehozták ehhez a megfelelő szervezeti kereteket, a munka koordinálása pedig a HTMH-ra hárult. Ugyancsak az Orbán-kormány idején jött létre a magyar-magyar kapcsolatok újabb intézményi kerete, a nemzeti egyeztető tanácsként működő Magyar Állandó Értekezlet. És ebben a ciklusban alkották meg a kedvezménytörvényt, melynek nyomán közel egymillió határon túli magyar igényelt eddig magyarigazolványt. A Medgyessy-kormány (2002-2004) idején a HTMH ismét visszakerült a Miniszterelnöki Hivatalhoz, Szabó Vilmos politikai államtitkár irányítása alá. Elnöknek Bálint-Pataki Józsefet nevezték ki, aki addig a HTMH keretében a román területi főosztályt irányította. A Gyurcsány-kormány (2004-2006) idején a HTMH-t megint áttették ugyan a Külügyminisztérium hatáskörébe, de felügyeletét továbbra is Szabó Vilmos látta el. Bálint-Pataki lemondása után az elnöki teendőket ideiglenesen Szabó Béla, a jelenlegi csíkszeredai főkonzul végezte, 2006. január elsejétől pedig Komlós Attilát nevezték ki a HTMH élére. Az új Gyurcsány-kormány ismét a Miniszterelnöki Hivatal hatáskörébe vonja a határon túli magyarok ügyeivel kapcsolatos feladatok ellátását, illetve a HTMH felügyeletét. Külügyi bizottsági meghallgatásán Szilvásy György kancelláriaminiszter-jelölt kitérő választ adott Németh Zsolt fideszes politikus azon kérdésére: igaz-e, hogy a kormány megszünteti a Határon Túli Magyarok Hivatalát? Szilvásy annyit közölt: nem le, hanem felértékelése az ügynek, hogy a HTMH szakállamtitkársággá válik. A létszámcsökkentésről szóló híreket megerősítette, de azt nem közölte, hogy ez milyen mértékű lesz. A MÁÉRT-ről pedig Szilvásy úgy vélekedett, hogy nem az intézményrendszer, hanem a párbeszéd a fontos. Azt is kijelentette: nem szándékoznak állampolgárságot adni a határon túliaknak. Göncz Kinga külügyminiszter-jelölt elmondta, hogy a határon túli magyarság esetében a kishatárforgalom fejlesztésében, a vízumügyekben és stratégiai kérdésekben a külügynek is kiemelt feladatai lesznek. Sólyom László köztársasági elnök a határon túli magyarok ügyéről úgy nyilatkozott: a pártok politikája vakvágányra vitte ezt a kérdést, az eddigi nemzetpolitika pedig nem volt eredményes, inkább bajt okozott. /Guther M. Ilona, Budapest: Magyar-magyar metamorfózis. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./2006. szeptember 25.Mintegy 25 ezer ember gyűlt össze szeptember 23-án Budapesten, a Kossuth téren, a miniszterelnök és a kormány távozását követelő tüntetések hatodik napján. Több ismert aktív és volt politikus, ismert személyiség, illetve az elmúlt napok tiltakozó akcióiban vezető szerepet vállaló személy szólt a tömeghez. A felszólalók között volt Schmitt Pál, a Fidesz alelnöke, aki az előző napon elindított fehér mozgalomhoz való csatlakozásra kérte a Kossuth téri demonstrálókat. Tőkés László, Makovecz Imre, Szűrös Mátyás, valamint Pozsgay Imre is szólt a tömeghez. Tőkés László erdélyi református püspök szerint a kormányfőnek semmi erkölcsi alapja nincs elítélni az utcai rendzavarókat. A nép nevében kíván tíz ismert személy követelést átadni Szili Katalinnak, a magyar parlament elnökének – közölte Papp Lajos szívsebész. A követelések között alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása és ideiglenes kormány felállítása szerepel. A követeléseket késő este ismertették a Kossuth téren, ahol mintegy 25 ezer ember hallgatta a szónokokat. Felolvasták Böjte Csaba dévai ferences szerzetes üzenetét is. A Kossuth téri tüntetők bejelentették, hogy szeptember 25-től, hétfőtől az egész országra kiterjesztik demonstrációjukat. Magyarország több vidéki városában is volt demonstráció, ahol a kormány és Gyurcsány Ferenc lemondását követelték. /Békésen zajlott a legnépesebb budapesti demonstráció. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 25./2007. május 7.Márciusi Charta néven új civil értelmiségi mozgalom alapításáról döntött május 5-én Budapesten több mint száz közéleti személyiség. A mozgalom zászlóbontását Csoóri Sándor író kezdeményezte, akinek márciusban írt leveléhez számos író, művész, tanár, közgazdász, tudós, egyházi személyiség csatlakozott. – A cél, hogy valamit megteremtsünk, amit magyar szellemnek hívunk. Egy kis nemzet személyi igazolványa a kultúra, s míg korábban nem volt szégyellnivalónk, ha a magyar kultúráról beszéltünk, ma már nem mondhatjuk el ezt – nyilatkozta Csoóri Sándor az MTI-nek. Megjelent többek között Pozsgay Imre egyetemi tanár, Járai Zsigmond, az MNB volt elnöke, Martonyi János, az Orbán-kormány külügyminisztere, Stumpf István politológus, az Orbán-kormány kancelláriaminisztere, Lányi András filozófus, Sára Sándor filmrendező és Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti katolikus érsek. – Azokra az ellentétekre, amelyekre mostanra jutott az ország, már nem lehet alapozni a demokráciát – hangsúlyozta Csoóri, aki elmondta: a „helyzetfelmérő tanácskozást” újabb követi, s akkor pontosabban meghatározzák, milyen formában működjenek. A magyar értelmiségnek címzett márciusi levelében Csoóri Sándor úgy fogalmazott: „a létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene működnie, mint egy szellemi és morális felsőháznak, amelynek rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdek védelme ad”. A tervek között szerepel egy alapítvány létrehozása is. Csoóri Sándor hangsúlyozta azt a szándékukat, hogy ne keveredjenek a politikai táborokba. Ugyanakkor a márciusi levelében megfogalmazta azt is, hogy ma Magyarországon „a legnyilvánvalóbb igazság, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy téveszme, magában leszámol ezzel a kormánnyal”. Magával a szöveggel nem teljesen ért egyet, de fontosabbnak tartja, hogy a névsorban olyan emberek vannak, akik az ország érdekében valóban tenni akarnak – mondta Gazsó Ferenc szociológus, az MSZP társadalompolitikai tagozatának tiszteletbeli elnöke , aki szintén aláírta a levelet. Márfi Gyula veszprémi érsek a hazaszeretetet veszélyeztető tényezők között említette, hogy tavaly októberben a rendőrök számos embert megvertek, szerinte azért, mert nemzeti színű lobogó volt a kezükben. Az egyházi vezető a szószékről kérte: „azokkal szemben, akiket tavaly október 23-án ártatlanul bántalmaztak... szüntessék meg a legsötétebb időket idéző koncepciós eljárásokat, és sérelmeikért kapjanak elégtételt”. /Megalakult a Márciusi Charta. = Népszabadság, máj. 7./2007. július 12.Jogos volt Sólyom László elutasítása Horn Gyula kitüntetésével kapcsolatban. 1956-ban a pufajkások, a munkásőrök nemcsak a kinn lévő fegyvereket gyűjtötték be, hanem leszámoltak a még ellenállni merészelő csoportokkal. Az orosz tankok árnyékába a vérszomjas gárdisták ártatlan diákokat kínoztak félholtra, ha úgy adódott. Közben teltek az évek, Magyarország a szocialista tábor legvidámabb barakkjává nőtte ki magát. Pozsgay Imre kimondta, hogy 1956-ban népfölkelés volt, Szűrös Mátyás pedig azt, hogy a határokon túl élő magyarokért is felelősséggel tartozik az anyaország. 1987-ben megalakult a Magyar Demokrata Fórum (Lakitelek). Az MDF 1988. június 27-én a Hősök terén százezer ember jelenlétében tüntetett a romániai faluromboló programterv ellen. A kommunista rendszer összeomlása gyors és látványos volt. Magyarországon a rendszer ,,önként” mondott le hatalmáról. A vezérkar tisztában volt azzal, hogy a világpolitika Közép- és Kelet-Európa sorsát alapvetően megváltoztatta. Magyarország 1989. szeptember 13-án megnyitotta a kelet-német menekültek előttük nyugati határait. A magyar gesztus nemzetközi elismerést hozott Horn Gyula külügyérnek. Megérett az idő a változásra, az éber kakas ezt tudta, várta a pillanatot, hogy kukorékolásba kezdjen. /Márkó Imre: Nem a kakas szavára kezd virradni... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 12./2007. szeptember 17.Az idén tavasszal megalakult Márciusi Charta aláíróinak egy része szeptember 14-én zártkörű tanácskozást tartott. Megvitatta Pozsgay Imre előterjesztését arról, hogy a szervezeten belül milyen műhelyeket kellene létrehozni a megbetegített nemzet életének megjavítására. Járai Zsigmond egy gazdasági és pénzügyi műhely megalakítását javasolta, amely föltárja a nemzeti vagyon széthordásának követhető és eleddig követhetetlen útjait. A jelenlévők abban is megállapodtak, hogy az 1956-os forradalom kirobbanásának emléknapján, október 23-án felhívással fordulnak a hazai, a Kárpát-medencei és a világban szétszóródott magyarokhoz: Milyen legyen Magyarország? Szó esett a Márciusi Charta Alkotmánybírósághoz benyújtott első beadványáról. A szervezet jogászai és orvosai bíznak abban, hogy az elmúlt hónapokban kidolgozott, egészségügyhöz kapcsolódó és az azt kiegészítő beadványukkal az alkotmánybíróság már az ősz folyamán foglalkozik. Csoóri Sándor a tanácskozáson bejelentette, hogy amennyiben az alapító tagok úgy határoznak, találkozót kezdeményez a Márciusi Charta Sólyom László köztársasági elnökkel a civil társadalom egyre inkább elmérgesedő viszonyáról. /Milyen legyen Magyarország? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 17./; Előzmény: Márciusi Charta néven új civil értelmiségi mozgalom alapításáról döntött május 5-én Budapesten több mint száz közéleti személyiség. A mozgalom zászlóbontását Csoóri Sándor író kezdeményezte, akinek márciusban írt leveléhez számos író, művész, tanár, közgazdász, tudós, egyházi személyiség csatlakozott. /Megalakult a Márciusi Charta. = Népszabadság, máj. 7./2007. szeptember 29.A lakiteleki találkozó 20. évfordulója alkalmából rendeztek emlékkonferenciát Lakiteleken szeptember 29-én Európa és a magyarság esélyei címmel. Fekete Gyula író úgy értékelte: „sokkal-sokkal rosszabb a helyzet, mint 20 évvel ezelőtt”. „Gyurcsány Ferenc pártdiktatúrává fokozta le a demokráciát” – mondta Fekete Gyula, aki szerint a kormány elherdálja az évszázadok alatt összegyűjtött közvagyont, és „az utódainkat is eladósítja”. Bíró Zoltán irodalomtörténész a mai magyar társadalom legfontosabb érdekének a Gyurcsány-kormány „mielőbbi eltakarítását” nevezte. Csoóri Sándor költő szerint nem a Szabad Demokraták Szövetségével, hanem a magyar néppel kellett volna paktumot kötni, s az MDF-SZDSZ paktum a demokrácia megszűnését jelentette. „Nagyon becsültem Antall Józsefet, de ettől a pillanattól kezdve feszültség volt közöttünk” – mondta a Kossuth-díjas költő. Csurka István író a Gyurcsány-kormány hatalomra jutásáról szólva kijelentette: „maffiás államcsíny történt, mely minden ellenállásra jogot ad”. Für Lajos történész a magyar honvédség ellehetetlenítéséről beszélt, véleménye szerint a hadsereg nem lenne képes megvédeni az országot. Lezsák Sándor kijelentette: újjá kell szervezni ezt a nemzetet, országot. A nemzeti újjászületés alapjának az iskolát nevezte. Pozsgay Imre sajnálta az elvesztegetett lehetőségeket. Fritz Tamás politológus szerint a válság jele az is, hogy a kormány nem védi a magyar nemzeti érdekeket, látványosan elfordul a határon túli magyaroktól. Kelemen András, a Fidesz országgyűlési képviselője a tavaly őszi Kossuth téren események kapcsán azt mondta: ekkor sem sikerült megteremteni a nemzet egységét. Kelemen András, a Fidesz országgyűlési képviselője a tavaly őszi Kossuth téren események kapcsán azt mondta: ekkor sem sikerült megteremteni a nemzet egységét. Ángyán József egyetemi tanár: a társadalmat két részre osztó határvonal nem pártok, hanem a globális tőke és a helyi közösségek által létrehozott társadalom között húzódik. /MTI – fidesz.hu, szept. 30./ Orbán Viktor kifejtette, egész Európa rájött arra, hogy a szélsőséges liberalizmussal nem lehet célba érni, és a pénz nem mér mindent jól, s így az egészséget, a kultúrát és az oktatást nem lehet piaci elvre helyezni. Közép-Európában új küzdelem kezdődik, és új harctereken folyó küzdelem indul meg a diktatúra maradványainak lebontásában. a szociális válság nem rövid lejáratú válság, hanem olyan történelmi korszak, amellyel hosszú évtizedekig kell számolnia egy nemzetnek, ha egyszer belesüllyedt. ezért aktuális ma Lakitelek. – A polgári oldal a Bokros-csomag után egyszer már kivezette az országot a fenyegető szociális válságból, /Orbanviktor.hu, szept. 30./; Emlékeztető: Lakiteleki Nyilatkozat – 1987. szeptember 27. A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait. Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg. Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvetelével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése. Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére. A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását. Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból. Lakitelek, 1987. szeptember 27. Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Joó Rudolf, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor.2009. június 27.Idén Tempfli József nagyváradi megyéspüspöknek és Rózsás János Gulágot megjárt írónak ítélték oda a Magyar Szabadság Napja Díjat; a kitüntetést június 26-án Gödöllőn, a magyar szabadság napja ünnepi műsora keretében adja át Gémesi György alapítványi elnök. A díjat a Nemzeti Konzervatív Fórum és a Magyar Szabadság Napja Alapítvány hozta. Az elmúlt évek kitüntetettjei között van Grosics Gyula, Sebestyén Márta, Pozsgay Imre és Antall József özvegye. A magyar szabadság napját minden év júniusának utolsó szombatján ünneplik meg, arra emlékezve, hogy 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét az utolsó szovjet katona. /Tempfli József kitüntetése. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./2009. október 23.A rendszerváltozás során fontos szerep jutott az egykori ötvenhatosoknak a demokratikus átalakulás megteremtésében – derül ki Molnár Adrienne 89:56. Ötvenhatosok a rendszerváltásról című, pár nappal ezelőtt megjelent kötetéből. Az ötvenhatosok és a rendszerváltás kapcsolatát a személyes emlékeken keresztül mutatja be a könyv, amely a budapesti ‘56-os Intézet Oral History Archívumának életútinterjúi alapján készült el. Az elmúlt húsz évében készült több mint hatszáz életútinterjúból 89-et válogatott könyvébe a szerző. 1988 januárjában még betiltották Ember Judit Menedékjog című dokumentumfilmjét, amely a jugoszláv követségről elrabolt és Romániába hurcolt Nagy Imre-csoport sorsát dolgozta fel, október 23-án azonban – noha nyilvános megünneplését nem engedték – már nem akadályozták meg, hogy a Jurta Színházban a forradalom kitörésének napjáról maguk az érintettek emlékezzenek meg. 1989. január 28-án Pozsgay Imre rádiónyilatkozatban jelentette be, hogy 1956-ban Magyarországon nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott le. 1989. március 29-én az Új Köztemető 301-es parcellájában a nyilvánosság kizárásával megkezdődött Nagy Imre és mártírtársai kihantolása. Február 22-én törölték az állami ünnepek sorából november 7-ét, és elrendelték a koncepciós perek felülvizsgálatát, májusban az Igazságügy-minisztérium közzétette az 1956. december 20. és 1961. december 13. között a bíróságok által halálra ítélt és kivégzett személyek – a büntetés-végrehajtás adatai és a bírósági iratok alapján összeállított – névsorát. /Kiss Judit: Múltfeltárás és kollektív emlékezet. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./2010. augusztus 20.Szent Korona az alkotmányban?Nagy a valószínűsége annak, hogy a várhatóan jövő év elejére elkészülő új magyar alkotmányba bekerül a Szent Koronára való utalás is, amit az Orbán Viktor kormányfő vezette Fideszben sokan támogatnak, ugyanakkor más jobboldali politikusok is felkarolták az ötletet. A kezdeményezés mellett Schmitt Pál új köztársasági elnök is kiállt, aki a hivatalba lépése tiszteletére augusztus 6-án rendezett beiktatási ünnepségen elmondta: javasolja, hogy az alaptörvény előszava tartalmazza a kereszténységre történő utalást és a Szent Koronát. „Köztársasági elnökként a jelenlegi és a majd megszülető alkotmány alapján kell az egyensúly szerepét betöltenem a parlamenti pártok, a magyar társadalom, a nemzet különböző csoportjai között” – fogalmazott az új köztársasági elnök a Sándor-palotában, hozzátéve: minden erejével azon lesz, hogy a lehető legszélesebb körű nemzeti egyetértésen nyugvó, a nép akaratát tükröző törvényei és alaptörvénye legyen az országnak. Hangsúlyozta: közhivatalánál fogva, kellő mértéktartással, aktív részese kíván lenni az Orbán-kormány által megkezdett alkotmányozás folyamatának. Mint mondta, a világ számos, történelmére büszke ország alaptörvényére jellemző az állam gyökereinek, dicső múltjának deklarálása, és a nemzet alapvető értékeinek felmutatása. Ezért javasolni fogja, hogy az alaptörvény előszava tartalmazza a kereszténységre történő utalást és a Szent Koronát, amely – szavai szerint – a magyarság európaiságának és európai értéktartalmának jelképe. Az áprilisi magyarországi parlamenti választások nyomán megalakult új összetételű Országgyűlés június végén hozott létre eseti bizottságot az új alkotmány kidolgozásának előkészítésére, a testületnek 45 országgyűlési képviselő lesz a tagja. A parlamenti bizottság mellett korábban egy szakértői alkotmány-előkészítő testületet is létrehoztak, a bizottság tagja Boross Péter volt miniszterelnök, Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Szájer József és Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselők, Stumpf István, az előző Orbán-kormány kancelláriaminisztere, valamint Pozsgay Imre volt államminiszter. Az Orbán Viktor miniszterelnök által felkért szaktekintélyek feladata kidolgozni az új alaptörvény koncepcióját. A Fidesz elnöke már korábban ismertette álláspontját, miszerint a mostani alaptörvény csak „technokrata szabályhalmaz”, nem ad igazi útmutatást, összefogást a nemzetnek. „Én a lengyel alkotmány invokációszerű részét tartom célravezetőnek, minden ország alkotmányában van valamilyen, értékeket rögzítő tételsor, amely nem megosztani, hanem egységesíteni szokta az országot. Épp azért van szükség az alkotmány elején néhány veretes, komoly mondatra, hogy mindenki érezze, »ebben a misében«, történetben ő is benne van” – jelentette ki egy tavalyi tévéinterjúban Orbán Viktor. A választások óta eltelt időszakban a Fidesz számos politikusa úgy vélekedett, hogy ma Magyarországon ideiglenes alkotmány van érvényben, és eddig kellő felhatalmazás, társadalmi szerződés, illetve nemzeti egység híján az új alkotmány létrehozásának lehetősége még nem állt rendelkezésre. Az áprilisi parlamenti választásokon azonban az emberek egy eddig soha nem látott széles körű nemzeti egységet hoztak létre, és világos felhatalmazást adtak az Országgyűlésnek, ami komoly elvárást jelent a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező Fidesz–KDNP-vel szemben az új alkotmány megalkotásával kapcsolatban. Boross Péter volt miniszterelnök, az alkotmány-előkészítő testület tagja nemrég a Népszabadságnak úgy nyilatkozott: Orbán Viktor alkotmányos mulasztást követne el, ha kormányzása alatt nem születne meg az új alaptörvény. „Noha még nem lenne szerencsés részletekről nyilatkozni, egy biztos: a csodás magyar közjogi hagyományokat meg kell jeleníteni az új alkotmányban. E hagyományok része a Szent Korona is. A koronát akár a patetikus preambulumon túl az alapszövegben is kellene szerepeltetni” – vélekedett a politikus a napilapnak. Boross Péter ugyanakkor elmondta azt is: mindenképpen jó gondolat lenne, ha olyan alkotmány születne, mely az elmúlt 1000 évet felöleli, és hitet tesz a folytonosság mellett, ennek pedig része a Szent Korona is. „Többet kellene tudnia az országnak közjogi hagyományainkról, s arról, hogy Magyarország megmaradásában milyen szerepe volt a koronának és a sarkalatos pontoknak” – nyilatkozta a volt miniszterelnök, aki azt az 1505-ös döntést említette, amelynek során a magyar országgyűlés kimondta, „idegen vérből” származó király nem kell. Idézte a Népszabadságnak Werbőczy alaptételét is, jelesül azt, hogy a Szent Korona a főhatalom, a király hatalma is a koronától származik. „Nem véletlen, hogy történelmünk során le kellett tennie a királyoknak, az ország vezetőinek a »koronázási esküt«” – emlékeztetett Boross Péter, hozzátette ugyanakkor: vigyázni kell mindezzel, „nehogy avíttak legyünk, vagy nevetségessé váljunk”. A volt miniszterelnök különben később egy tévéinterjúban megismételte: az ország vezetőinek mindenképpen a Szent Korona előtt kellene esküt tenniük, és szeretné, ha ez belekerülne az alkotmányba. Emellett Boross Péter arról is beszélt, hogy a kormány a Szent Korona-tant is beemelné az új alkotmányba. A volt miniszterelnök szerint újra kell gondolni az egész történelmet, főleg a közjogot, és be kell építeni a mai életbe, ezért van szükség új alkotmányra. Boross Péter szerint a hagyományokat, ceremóniákat át kell örökíteni, és úgy véli: a korona szinte személy és személyiségi jogai vannak. A Szent Korona-tan Magyarország történelmi, íratlan alkotmányának alapját képező hagyomány, melyen a magyar állam eszméje alapult, és amely máig ható befolyást gyakorol az alkotmányos közgondolkodásra. A sacra corona kifejezés először 1256-ban jelent meg IV. Béla egyik oklevelében, az esztergomi Szent Adalbert-főszékesegyház számára kiállított kiváltságlevélben: „a hozzánk és a szent koronához hűtleneket ...nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti”. A Szent Korona-tan hívei szerint a felbomló törzsi szervezet, és a megyerendszer bevezetése szükségessé tette, hogy a Kárpát-medence szabad népeinek Szent István jogi biztosítékot adjon kiváltságaik, jogaik megőrzésére és a király leválthatóságára – noha erre vonatkozó, István korából származó írásos bizonyíték nem áll rendelkezésre. A tan hívei szerint e gondolat jegyében Szent István király a Szent Koronát a mindenkori király fölé emelte. Szent István király Imre herceghez intézett Intelmei alapján egy korona jelképezi az országot mint területet, az ország polgárait, a közigazgatási rendszert, az apostoli keresztény hitet, az apostolságot, az uralkodó személyét, az uralkodói tulajdonságokat éa képességeket, a jogi intézményrendszert, az igazságos ítélkezést, a társadalmi türelmet (toleranciát), az ország védelmét és az országban lakó, együttélő, vendégként befogadott idegen népeket. A tan hívei azt vallják, hogy a Szent Korona, mint jogi személy, jogilag a Magyar Államnak megfelelő. Ezen túlmenően az állam, mint elvont, megfoghatatlan gondolat fizikai megtestesülése. Szent István király a Szent Korona képében ajánlotta fel az országát Szűz Máriának. A föld, illetve általánosságban természeti erőforrások Szent Koronához rendelése biztosíték, amellyel a közösségi erőforrások a közösség egészéhez rendeltettek. Ezzel megakadályoztatott, hogy pár nemzedék alatt a közösségtől és a közösséget alkotó személyektől a magántulajdon módszerével el lehessen vonni a természeti erőforrásokat, és ezzel a szabad életet ellehetetlenítő közállapotok alakuljanak ki. A Szent Korona teste az egész Kárpát-medence, vagyis Magyarország és a társországok: Erdély, Horvátország, Dalmácia, és Szlavónia. A Szent Korona tagjai a Szent Korona országainak polgárai, tehát a magyar nemzet és az együttlakó vendégnépekre is vonatkozik, akiket külön védelmez a Szent Korona-tan. Vagyis a Szent Korona a politikailag szervezett nép, vagyis a nemzet, és mivel a Szent Korona a legfelsőbb szuverén felség, ez megfelel a Rousseau által a 18. században kigondolt népfelség elvének. Mivel a Szent Korona a legfőbb szuverén, a Szent Korona-tan nem ismer el fölötte álló személyt. Ezáltal a Szent Korona tagjai, vagyis a polgárok egyenlőek, közülük senki nem uralkodhat a másikon, tehát a Szent Korona-tan eleve kizár minden diktatúrát. Az ellenállási jog lehetővé teszi a Szent Korona tagjai számára, hogy az alkotmányosságon túllépő önkényuralommal szemben föllépjenek. Mivel a Szent Korona a legfőbb szuverén, ezért az uralkodó sem állhat fölötte, az ő hatalma is csak a Koronától ered. Eckhart Ferenc jogtörténész 1941-ben kiadott, A szentkorona-eszme története című művében kísérelte meg eloszlatni a tannal kapcsolatos mítoszokat és tévhiteket. Rámutatott arra, hogy a Szent Korona-tan lényegében megegyezik az európai keresztény monarchiák hasonló jellegű jogelméleteivel, amelyek szerint a korona által szimbolizált hatalom nem a király egyszemélyi hatalmát, hanem a néppel vagy nemzettel megosztott uralmat jelenti. Ezen mű nem népszerű az 1989-es rendszerváltás óta ismét népszerű mitikus-transzcendens elméletek követői között, gyakran „horthysta” elméletként kezelik, pedig maga a mű szokványos „monarchista” elméletként kezeli a Szent Korona-tan alapjait, melyben még a polgári demokráciák lényege – az állampolgárok közötti egyenlőség és a választott képviselőkön keresztüli hatalomgyakorlás – is szerepel. Amerikát is megjárta a Szent Korona A magyar Szent Korona Európa egyik legrégebben használt és mai napig épségben megmaradt koronája. A magyar államiság egyik jelképe, mely végigkísérte a magyar történelmet legalább a 12. századtól napjainkig. A Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kiadványai, valamint a témával foglalkozó történészek többsége szerint a koronát III. Béla (1172–1196) korában állították össze két fő részből: az úgynevezett görög koronából (corona graeca) és a latin koronából (corona latina). A tetején lévő keresztet később, valószínűleg a 16. században illesztették rá a Krisztus-kép átlyukasztásával. A kereszt elferdülését minden bizonnyal egy 17. századi sérülés okozta. Egy 800 éves legenda szerint a koronát, vagy legalábbis annak felső részét, II. Szilveszter pápa küldte Asztrik érsek révén I. Istvánnak koronázására, ennek alapján a korona népszerű neve Magyarországon és sokfelé máshol „Szent István koronája”. A második világháború után több évtizeden keresztül az Egyesült Államokban őrizték a magyar ereklyét, amely 1978-ban, Jimmy Carter elnöksége idején került haza, a Magyar Nemzeti Múzeumba. A Szent Korona és a koronaékszerek (királyi jogar, országalma, koronázási kard) az első Orbán-kormány idején, a millennium évében, 2000. január 1-jén, példátlan biztonsági intézkedések mellett került át az Országház Kupolacsarnokába a Nemzeti Múzeumból, ahol a nemzeti ereklyék közül csak a palást maradt. Akkor jött létre a Szent Korona Testület is. A költöztetés politikai vihart kavart, az akkori ellenzék protestált, 2001. augusztus 15-én pedig a Nagyboldogasszony-napi mise idejére – Paskai László bíboros kezdeményezésére – Esztergomba „utazott” a Szent Korona a Dunán. A koronát a Köztársasági Őrezred kísérte az egyházi ünnepségre, a nemzeti ereklyét a bazilika kapujában a Szent Korona Testület tagjai fogadták, és Áder János akkori házelnök mondott köszöntőt. A Bazilikában kiállították a koronát, azt a látogatók is megtekinthették. A kora esti zárófogadáson Orbán Viktor miniszterelnök köszöntötte az egybegyűlteket. Krónika (Kolozsvár) 2010. november 8.Ma köszöntik a 80 éves Dobos LászlótBudapesten, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában ma délután köszöntik Dobos László Kossuth-díjas írót tisztelői, barátai, ismerői a Kárpát-medencéből és a nagyvilágból. Közéleti szereplők, művészek, barátok gratulálnak Dobos Lászlónak 80. születésnapja alkalmaból, ám főként a nyolc évtizeden át a közösségéért, a magyarságért végzett munkáját köszönve. Ferencz Éva előadóművész Zsoltárt énekel az ünnepeltnek, tudván, milyen fontos szerepet játszott életében mindig is a zsoltár. Tőkés László a lelkész, a politikus és barát imával emeli az ünnepség fényét, amelynek vendéglátója, az MKA székháza nevében Koncz Gábor színművész mond köszöntőt. Pogány Erzsébet, a felvidéki Szövetség a Közös Célokért igazgatója emlékezik meg arról, hogy Felvidéken Dobos László az utolsó olyan magyar személyiségek egyike, akit Királyhelmectől Pozsonyig tisztelnek, ünnepelnek, de a világ magyarsága is megbecsüli, így a legkönnyebben elérhető helyre, a nemzet fővárosába, Budapestre esett a választás a születésnapi közös ünnep megtartásához. Gratulációk sora hangzik majd el. Duray Miklós a Felvidékről a közösségszervező Dobos Lászlót köszönti. Sunyovszky Silvia színművész, a Felvidék szülöttje a „Grácia“ című novella elmondásával egy régi emléket is idéz. Azt, hogy 1968 májusában az Írószövetség budapesti székházában Dobos László kezdeményezésére, Galán Géza rendezésében „Hazánk, Európa“ címmel, Fábry Zoltán ihlette irodalmi műsort adtak elő felvidéki fiatalok, köztük ő maga is. Köszönti Dobos Lászlót Csoóri Sándor író, Pozsgay Imre politikus-tanár, Lauer Edith, a tengeren túlról az amerikai magyarság nevében, Márkus Béla irodalomtörténész, a Dobos Lászlóról szóló monográfia szerzője, Jókai Anna író, Havas Judit előadóművész. Pomogáts Béla az Anyanyelvi Konferencia emléklapját adja át az ünnepeltnek, Muzsnay Árpád az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület alelnöke az emléklap mellé az erdélyi magyarság köszöntését hozza. Méltatja Dobos Lászlót Csáky Pál politikus-író, Pálfy G. István publiciszta, Görömbei András irodalomtörténész, és még sokan mások, a szülőföld üzenetét, a királyhelmeci Pásztor István levelét is felolvassák. Felvidék.ma 2011. április 18.Egy eltékozolt arcú országEz a könyv az európaiak kötelezõ olvasmánya kellene hogy legyen - olvasható az egyik nyugati recenzens felkiáltása Paul Lendvai Az eltékozolt ország címû könyvének hátsó borítóján. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jelentõs mûvet tartok a kezemben, sõt még kezdtem is hitelt adni ennek a harsogó szlogennek, amikor a bevezetõben a szerzõ eme nemes gondolataira bukkantam: .a >kudarcok gyõztesei< számára továbbra is az lesz a tulajdonképpeni sorskérdés, hogy sikerül-e összebékíteni a patriotizmust és a liberalizmust, a nemzeti eszmét és a társadalmi haladás gondolatát. Ez valóban szép, nemes, ráadásul politikailag távolságtartó perspektíva, amihez illeszkedik az elõszó utolsó bekezdése is: Ebben a könyvemben kísérletet teszek rá, hogy - mint olyan ember, aki fél évszázados bécsi tartózkodása során osztrákká lett, de magyarnak született, ugyanakkor minden érdekcsoport befolyásától tökéletesen függetlenül szemléli az eseményeket - tabuk és elõítéletek nélkül világítsam meg szülõhazám két évtizedének, a rendszerváltás óta eltelt idõszaknak a változatos, olykor megdöbbenésre is okot adó történetét. Meglehetõsen hamar kiderült azonban, hogy az egyenlõ távolságtartás tekintetében a kísérlet megrekedt a próbálkozás szintjén, mert ha érdekcsoportoktól mentes is a szerzõ, ideológiai elfogultságtól, mondhatni eltökéltségtõl távolról sem az. Sõt a könyv annyira jól leképezi a magyarországi politikai-ideológiai barikád egyik oldalán hangoskodók világképét, hogy szinte nehéz is elhinni azt, hogy Az eltékozolt országot nem egy anyahoni publicista írta. Ebbõl kifolyólag nem ér váratlanul a felismerés, hogy a patriotizmus és a liberalizmus összepattintásának szólama, ami a rendszerváltás utáni Magyarország politikatörténetét ismerve amúgy is merõ utópia, az Lendvai mûvében sem egyéb, mint egy szellemi ködkép, esetleg vágyálom kétes õszinteségû elvi megfogalmazása. Hány millió? De haladjunk sorjában, ahogy teszi azt Lendvai is, aki legújabb kötetében a rendszerváltás utáni Magyarország miniszterelnökeinek emberi és politikai portréját mutatja be közérthetõ, publicisztikus, tehát meglehetõsen felületes módon. A szerzõ tulajdonképpen Kádár alakjának felvázolásával indít, és részletesebben kitér Grósz Károly, valamint Pozsgay Imre jellemzésére is. Mindeddig nincs különösebb baj az objektív perspektívával, de Antall József politikájának jellemzésekor már egyértelmûen megmutatkozik a szerzõ baloldali elkötelezettsége. Például azáltal, hogy súlyos politikai hibának minõsíti azt az 1990. június 3-án elhangzott antalli kijelentést, mely így szól: mint ennek a 10 milliós országnak a miniszterelnöke, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni. Lendvai szerint Antall József ezzel a mondatával felhergelte a szomszédos országok nacionalista erõit, ráadásul a kisebbségek képviselõibõl is felemás érzéseket váltott ki. A publicista több alkalommal is elõhozakodik azzal az érvvel, hogy egy-egy nemzeti érzelmeket kifejezõ magyar politikai megnyilvánulás hiba, mert megharagszanak a szomszédok. Megjegyzem, semmiféle antalli megjegyzésre nem volt szükség ahhoz, hogy Marosvásárhelyen 1990 márciusában államilag szervezett magyarellenes pogrom történjen, és Jugoszláviában sem a magyar politikusok robbantották ki a háborút, mely életveszélybe sodorta az ott élõ magyarokat is. A további példák sorolása helyett állapítsuk meg azt, hogy az utódállamok politikai világa gyakran a magyarok és Magyarország puszta lététõl is fel tud hergelõdni, ebben a megvilágításban pedig Lendvai logikáját követve csak az nem lenne politikai baklövés, ha Magyarország felbomlana és elosztódna az utódállamok között. Gyurcsány és az õszinteség Noha, mint ahogy a könyv címe is mutatja, itt egy eltékozolt ország történetérõl van szó, a tékozlók egy része, egészen pontosan a szocialisták mégis bírják Paul Lendvai szimpátiáját. Bajnai Gordonról például valóságos dicshimnuszt zeng, de Horn Gyula körül is lefutja az obligát hódolatköröket, míg az ellenkezõ póluson Orbán Viktor helyezkedik el, akit Lendvai jóformán csak a mohácsi csata elvesztése miatt nem kárhoztat. A baloldali miniszterelnökök közül Medgyessyrõl van a legtöbb rossz szava, bár a híres Kempinski-koccintást még így is sikerült bátor cselekedetként értékelnie. A Gyurcsány-korszak elemzése pedig már tárgyi igazolása annak a pszichológiai tételnek, miszerint ahogy közeledünk a jelen felé, úgy tudunk egyre kevésbé elvonatkoztatni politikai elõítéleteinktõl, elvárásainktól. Lendvai ugyanis szinte mindent képes Gyurcsány Ferenc javára írni. Hittel állítja, hogy az az ember, aki a magyar nyelv alapszókincsének részévé tette a böszmeség szót, modern európai szociáldemokrata pártot akart faragni az MSZP-bõl, de elbukott a kriptokommunisták ellenállása és persze Orbán machinációi miatt. A levitézlett kormányfõ mentegetésében Lendvai odáig megy, hogy a balatonõszödi beszédet úgy aposztrofálja, mint szenvedélyes kiállást az õszinte politizálás mellett (146. o.). Még köti is az ebet a karóhoz, mikor leírja, hogy csak azok értelmezhetik ezt másképp, akik kiragadják kontextusából az õszödi mondatokat. Csakhogy van egy szövegen kívüli, magát a szöveget a valóságba beágyazó kontextus is, amelyrõl nem szól a könyv, ezért kell nekem írnom róla: egy nappal a botrány kirobbanása után, amikor a miniszterelnöknek a közvélemény elõtt kellett volna számot adnia arról, mire is gondolt például a végighazudtuk az elmúlt másfél évet kiszólással, akkor Gyurcsány azt találta mondani, hogy õ ezzel tulajdonképpen az elmúlt húsz évre és az egész politikai elitre utalt. Vagyis Gyurcsánynak esze ágában sem volt leszámolni a hazugság politikájával, egyszerûen csak be akart olvasni párttársainak. Hát kétségtelenül õszinte volt a beolvasás, csakhogy ez a bûnös õszintesége, aki cinkosai elõtt nyíltan beszél, de aki a bíróság (értsd: nyilvánosság) elõtt következetesen tagad. �?s ebben a valóban kiragadásoktól mentes kontextusban Balatonõszöd már nem az õszinteség és a hazugsággal való szakítás nyitánya, hanem egyszerû és nyilvánvaló leleplezõdés. Orbán és a szellemek Amilyen mértékben igyekszik a szerzõ Gyurcsány Ferenc politikai felelõsségét csökkenteni, legalább olyan mértékben hárítja Magyarország összes társadalmi bûnét Orbán Viktorra. A szinte a könyv egészén végigvonuló gondolat - mindenért Orbánt hibáztatni - Gyurcsány bukásának elemzésekor kap fõszerepet. Orbán ti. valóságos médiabirodalmat épített ki, és ezt felhasználva uszított az éppen regnáló hatalom ellen és engedte ki a palackból az antiszemitizmus, a romaellenesség és a nacionalizmus szellemét. Itt kell megemlíteni, hogy Lendvai a miniszterelnök-életutak közé ékelve különálló fejezetekben foglalja össze az imént felsorolt, Magyarországon tapasztalható negatív jelenségeket. A baloldal bûnei nincsenek ilyen módszeresen felgöngyölítve, igaz, a korrupció, a hazudozás és az ideológiai vakság nem feltétlenül baloldali specifikum, ami nem jelenti azt, hogy azok a bûnök nem léteznek, vagy nem lehet azokat észrevenni. Lendvai meglátta, és jelezte is a balos elhajlásokat, de jobbára csak azért, hogy magára ölthesse az objektivitás álcáját, mert különben Az eltékozolt ország mesteri megvalósítása annak, hogyan lehet elmaszatolni azt az egyszerû, de lényegtelennek semmiképpen sem tekinthetõ tényt, hogy bármiféle médiamachináció és szellempalackból kiengedés mellett meg ellenére 2002 és 2010 között az országot a szociálliberális koalíció vezette. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert normális esetben a kormányzásért a kormányt illik felelõssé tenni, viszont a pártos gondolkodásnak az árok egyik oldalán sem kritériuma a normalitás. A fentieknek némileg ellentmond a 200. oldalon olvasható megállapítás, miszerint a Fidesz-média által folytatott megsemmisítési hadmûvelet, mely a szociálliberális kormány ellen általában, különösképp pedig Gyurcsány mint elsõ számú közellenség ellen folyt, a következménye, nem pedig oka volt a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány kudarcának. De Lendvai szocialistákat érintõ kritikája a magyar népmese hagyományait követi, azaz kritika is, meg nem is. Hiszen a fentebb idézett gondolat után nem sokkal ez a megfogalmazás üti 2011. május 13.Számvetés naplóbanBeszélgetés Virág György mérnökkel, a Maros megyei önkormányzat volt elnökével Beszélgetõtársunk szülei Kolozsvárról költöztek át Marosvásárhelyre a Székely Színház megalapításakor, mindketten a társulat mûszaki munkatársai voltak. Gyermekkorát, de további életútját, érdeklõdési körét is meghatározta a színház, az irodalom, a klasszikus kultúra. Közel másfél évtizedet töltött a Maros megyei önkormányzatban, életének mindennapjait 1988-tól 2004-es nyugdíjbavonulásáig naplóban örökítette meg, amely a közelmúltban jelent meg. Mikor kezdett naplót írni? - Kisebb-nagyobb kihagyásokkal 1988 óta vezettem naplót. Amit akkor nem írtam le, utóbb emlékezetbõl rekonstruáltam, de csak egy ilyen nagyobb lélegzetû kihagyás volt a tizenöt és fél év alatt, a 2000-es év. Amikor ennek az évnek a történéseit néhány napos-hetes összefoglalásban 2001. január elsején rögzítettem, úgymond a szabadnapomon, viszonylag friss emlékezetbõl írtam. A többi évben, '88. december 1-jétõl kiindulva, napi rendszerességgel írtam, vagy éjszaka vagy nappal, ahogy idõm akadt, tehát akkor jegyeztem fel a gondolatokat. Természetesen a szerkesztés során, amit nyugdíjazásomkor kezdtem el, 2004-ben, már bõven került szabad percem, de így is a szerkesztés három évig tartott. Ez alatt mérlegeltem, hogyan fogalmazzam elfogadhatóvá azokat a szövegeket, amelyek egyáltalán nem közlésre szánt írások voltak, hiszen nem azzal a szándékkal ültem le naplót írni, hogy majd valamikor kiadom, de az évek során egyre inkább gyûlt ez a fajta felismerés, szándék, tapasztalat, hogy majd meg kellene írnom a szerkesztett változatot is. Mert nyilvánvaló, hogy egy napi bejegyzés nem lehet olyan kerek, a gondolatokat úgy rögzítve, ahogyan az utóbb a könyvben megjelenik. Hogy senki ne vádolhasson azzal, hogy mást írtam akkor és más jelenik meg a nyomtatásban, minden kutatónak rendelkezésére fog állni az eredeti kézirásos anyag fényképmásolata, amit teljes egészében átadtam a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítványnak. A számítógépes változatot 2004 õszén kezdtem beírni és 2007 decemberében fejeztem be. Nagyon nagy munka volt, hihetetlen erõfeszítés - eredetileg 800-900 oldalt tett ki a kézi változat. A szerkesztett forma feszesebbé vált annak ellenére, hogy a szerkesztés során bizonyos, korábban leírt eseményekrõl vagy személyekrõl amennyiben véleményem megváltozhatott és megváltozott, megengedtem magamnak, hogy 2005-ben kommentárt fûzzek ezekhez - ami utóbb eszembe jutott vagy ami éppen aktuálissá tette a dolgot. �?s milyen érdekes, miként ismétlõdnek a helyzetek, így vagyunk állandóan az észak-afrikai helyzettel, az �?böl-háborúval, már akkor is, '88-ban volt �?böl-helyzet, a világpolitika mai szereplõi már akkor is ott voltak a világ színpadán, forog a világ, de mintha makacsul visszatérne egy-egy pontra. Mi késztette arra, hogy naplóírásba kezdjen? - Ha poénkodni akarnék, azt mondhatnám, itt kezdõdött, ahol beszélgetünk, a Bolyai Farkas Líceumban, ahol érettségiztem. 1961-ben végeztem - éppen ötven évvel ezelõtt - , kortársaim számára én írtam meg az év krónikáját, és én olvastam fel az érettségi ünnepségen: volt tehát némi elõzménye a naplóírásnak. 1988. december 1-jén volt 70 éves a gyulafehérvári román nemzetgyûlés, és annyira elfogott a keserûség, hogy még mindig ugyanazokkal a hazugságokkal, történelmi hamisításokkal, csúsztatásokkal élnek, ugyanazt szajkózzák, hogy elkezdtem írni, azt mondtam magamnak, nem lehetetlen, nem vágyálom csupán: biztos, hogy közel van a Ceauºescu-rendszer bukása. Nem akarom belemagyarázni, hogy a dolgok állásából következõen logikus volt az elõérzetem, hiszen nem mertem így leírni az elsõ lapra. Féltem. Már jócskán benne jártunk a Gorbacsov-féle nyitásban, a peresztrojkában, tehát ez is közrejátszott. Hozzájárult a naplónyitáshoz az is, hogy a Kossuth rádiót hallgatva az ember sokkal több információhoz is hozzájutott, mint az átlag romániai, elsõsorban a román ember. De engem felháborított december elseje ünneplése, nekünk azóta sem, és soha nem is lesz ünnep. Annyira sértett, hogy miután hivatali kötelességem lett volna megjelenni a december 1-jei ünnepségeken, koszorúzásokon, úgy sikerült intéznem az évek során, hogy soha nem tartózkodtam Romániában december 1-jén. �?gy adódott, hogy az eurórégiók közgyûlését mindig erre az idõszakra szokták összehívni. Togãnel, a fõnököm nem tudott idegen nyelveket, mindig engem küldött, én pedig kapva kaptam a lehetõségen. Így sikerült elkerülnöm az elkerülhetetlent. Ilyformán megmentettem magam attól a kínos helyzettõl is, hogy kifütyüljenek, amikor koszorúzom, mert ez is megtörtént. Ugyanis kénytelen voltam többször, nem december 1-jén, más alkalommal koszorút elhelyezni és kifütyültek. Számomra ez roppant kínos volt. Másoknak is. Tehát kerültem, ha lehetett, de itt jegyzem meg, hogy sokan megróttak ezért az RMDSZ-es vezetõk közül. �?n ezt így rendeztem. Nem tüntetõ módon, nem harsányan nyilvánítottam ki különvéleményemet, hiszen mint román törvényekre felesküdött köztisztviselõ, nem is tehettem volna büntetlenül. '88 végén kezdte írni, akkor ez mit jelentett, veszélyes volt? - Annyira veszélyes, hogy december 15-én házasodott a volt padtársam, és nem mertem leírni a nevüket. A vártemplomban volt az esküvõ, és csupán annyit írtam, hogy P és A esküvõje a vártemplomban. A feleségem tudta, hogy naplót írok, de nem nézett bele soha, és nem is foglalkoztatta a dolog. �?n elmondtam neki, látta, hogy késõig fennmaradtam vagy hajnalban keltem. A naplóírás is beépült a mindennapi életem tevékenységei közé. Késõbb lazítottam ezen. Amikor a Kossuth rádióban 1989-ben már elhangzott, majd január végén Pozsgay Imre kijelentette, hogy népfelkelés volt '56, és a hasonló nagy horderejû történések kortársa lehettem, mindezek arra sarkalltak, hogy folytassam a dolgot, és egyre kevésbé figyeltem arra, mit szabad és mit nem leírni, hogy ne törõdjek sokat a veszélyesnek tartott gondolatokkal. '88-ban nagyon lényeges dolog történt, néhai Balogh Csaba barátom lakásán megismerkedtem egy fiatal magyar történésszel, aki '87-ben diplomázott Szegeden. Bárdi Nándornak hívják, õ lett késõbb a könyvem szerkesztõje. Többször is, szinte kéthavonta találkoztunk titokban Csaba lakásán. Mindig hozott könyveket, folyóiratokat Magyarországról, és elvitte azokat a leveleket, amelyeket Csaba megjegyzéseivel fûszerezve mi fogalmaztunk meg Füzi Miska barátommal közösen. Nándi eljuttatta a Magyar Rádióhoz, Pozsgay Imréhez és más helyekre. De ez nem valami ellenállás volt, egyszerûen úgy éreztük, hogy valamit tenni kell. Így alakult 1989 decemberéig a naplóírás. Hogyan indult a politikai karrierje? - 1989 decemberében a véletlen úgy hozta, hogy Király Károllyal újra találkoztam. Király négy és fél évig, '73 és '78 között hivatali fõnököm volt, és több mint tíz éven át eljártunk tekézni a valamikori Voinþa-pályára, a Ligetbe. Mivel munkatársaim a Nemzeti Megmentési Frontba delegáltak, akkor Király Károly engem meglátott, és javasolta, hogy vállaljam el a megye gazdasági ügyeit, feleljek én azokért a Front bürójában, én ugyanis igazán ismerem Maros megyét, hiszen a megyében rengeteg kisipari szövetkezet volt. '90 január 3-án elvállaltam, onnantól kezdve március 20-ig, a rosszemlékû etnikai konfliktusig voltam pozícióban. Eredeti munkahelyemen állásomat felfüggesztették, zárolták, és pontosan az ominózus 20-án megválasztottak a kisipari szövetkezetek elnökének, ezért aznap bent sem voltam a tanácsnál, csak este tudtam meg az eseményeket. Másnap bementem és bejelentettem, hogy abbahagyom a politizálást. Erre jött Voican Voiculescu és kinevezett alelnöknek. Leváltották Kincsest, Királyt. Meg voltam gyõzõdve, hogy semmi dolgom nem lesz szövetkezeti elnökként. Fel voltam szabadulva, hiába mondtam a tanácsnál, hogy három napja húszezer embernek vagyok a fõnöke, hiába mondtam volna akármit is, megszavazták, hogy én legyek a magyar alelnök: belecsöppentem ebbe. Egy fizetésért dolgoztam három és fél hónapig, el akartam búcsúzni, otthagyni a politikát. Naplóírás közben a kultúrával is foglalkozott a napi politika mellett, maradt erre is ideje. A köztudat általában úgy tartja: a mérnököt nem érdekli a 2011. június 21.Magyar Szabadságért-díjat kapott Markó BélaNem lehet egy ország szabad, ha a nemzet egésze nem szabad, különösen, ha az ország és a nemzet, az állam és nemzet nem esik egybe. Akkor lesz szabad a magyar nemzet, ha minden részében szabadon élheti meg a magyarságát Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban és Kárpátalján is - jelentette ki a Magyar Szabadságért-díj idei kitüntetettje, Markó Béla költõ, író, politikus vasárnap Gödöllõn. Az RMDSZ volt elnökének, miniszterelnök-helyettesnek a magyar szabadság napja alkalmából Gémesi György, Gödöllõ polgármestere, a díjat gondozó alapítvány elnöke adta át a kisplasztikát és az oklevelet. A rendezvényen - amelyen jelen volt Antall József néhai magyar miniszterelnök özvegye is - Gödöllõ polgármestere méltatta az utolsó szovjet katona Magyarországról való 1991-es távozásának alkalmából törvényben is rögzített szabadság napja jelentõségét, majd a hasonló nevet viselõ díjról szólva kijelentette: az elismerést immár 13. éve azok kapják, akik az átlagembernél többet tettek a magyarságért, illetve a szabadságért. �?gy értékelte, az elmúlt húsz év távlatából kijelenthetõ: az RMDSZ a legerõsebb határon túli magyar érdekvédelmi szervezet, és ennek elérésében Markó Bélának meghatározó szerepe volt. Markó Béla elsõsorban a párbeszéd és a tárgyalás révén próbálta érvényesíteni a magyarság érdekeit, és ezáltal a Szövetség olyan lehetõség-bõvülést ért el, amelyre sehol máshol nem volt példa - mutatott rá, hozzátéve, az RMDSZ másik nagy eredménye, hogy az elmúlt két évtizedben senkinek sem sikerült bekebeleznie a szervezetet. Az indoklás szerint Markó Béla az elmúlt évtizedek alatt végzett munkásságával, életútjával, személyes példamutatásával, irodalmi alkotásaival nagyban hozzájárult a magyar nyelv és kultúra ápolásához, az erdélyi magyarság értékeinek fennmaradásához. G. Merva Mária, a gödöllõi múzeum igazgatója a költõ-mûfordító Markó Béla irodalmi munkásságát méltatta. Kiemelte: a kitüntetett élete jó példa arra, hogy a költõi és a politikusi pálya nem összeférhetetlen, noha egymásnak ellentmondó két foglalkozásról van szó. Markó Béla úgy fogalmazott: számára a szabadság szó szorongást és aggodalmat is jelent, hiszen a szabadságot félteni kell, s egyben küzdeni érte; nem lehet egyszer s mindenkorra megszerezni, ugyanez a feladat hárul újra és újra az egyes nemzedékekre is. �?gy értékelte, a Kárpát-medencében egyik nép sem lehet szabad, ha a másik nemzet elnyomásban él. Nekünk fontos a magyar szabadság, de a szabadság egy és oszthatatlan a Kárpát-medence minden népe és minden nemzete számára. Ezt kell nekünk megértenünk és megértetnünk azokkal a népekkel, amelyekkel együtt élünk, és amelyek helyzetüknél fogva, bizony hajlamosak ezt nagyon sokszor elfelejteni - hangsúlyozta az író-politikus, aki egyben arra is figyelmeztetett: nem elég a szabadságot megszerezni, de élni kell a szabadsággal, tartalommal kell telíteni. Ma számunkra ez a legnagyobb feladat: hogy minõséggel telítsük a magyar szabadságot, tudománnyal, szellemiséggel, kultúrával, oktatással és politikával is - mondta Markó Béla. A Magyar Szabadságért-díjat korábban Bánffy György, Tempfli József, Rózsás János, Grosics Gyula, Sebestyén Márta, Pozsgay Imre, özvegy Antall Józsefné, Csoóri Sándor és Nemeskürty István vehette át, de megkapta a díjat a Kormorán együttes is. (Transindex) 2012. március 1.Kárpát-medencei középiskolás vezetőképző BudapestenA Rákóczi Szövetség MTI-hez eljuttatott tájékoztatója szerint a péntek és vasárnap között tartandó vezetőképzőt azzal a céllal rendezik meg, hogy a középiskolai szervezeteknek, illetve azok tagjainak lehetőséget biztosítsanak a kapcsolatépítésre, elősegítsék a középiskolai szervezetek munkáját, hatékonyságát. A rendezvény központi témája hagyományosan az érték és ifjúság, a rendezvény előadásai különböző megközelítésekből ezt ölelik fel. A program előadói között szerepel: Pozsgay Imre egyetemi tanár, Takaró Mihály irodalomtörténész, Csaba László közgazdász és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár. A vezetőképzőn 40 középiskolából 118-an vesznek részt, közülük 25 magyarországi, 9 erdélyi, 4 felvidéki, egy délvidéki és egy horvátországi középiskolából, iskolánként egy tanár és két diák. A Rákóczi Szövetség – a szervezet honlapja szerint – 1989-ben azért jött létre, hogy a Magyarország szomszédos országaiban élő magyar kisebbségek nemzeti, kulturális, szellemi, közművelődési és érdekképviseleti tevékenységét segítse és hatékonyan részt vállaljon identitástudatuk megőrzésében. MTI Erdély.ma 2012. augusztus 24.Hétfőn kezdődik a Rákóczi Szövetség idei Kárpát-medencei főiskolás táboraImmár 24. alkalommal rendezi meg a Rákóczi Szövetség Kárpát-medencei Főiskolás Táborát, 2012. augusztus 27. és szeptember 1. között a szentendrei Pap-szigeten. A környező országok magyar diákszervezetei mellett Csehországból is érkeznek a táborba résztvevők, akiknek politikai, gazdasági és szociológiai témákban is tartanak előadásokat. Prágától Székelyudvarhelyig összesen 21 külhoni és magyarországi diákszervezet 110 egyetemistáját és főiskolását várják a Rákóczi Szövetség immár 24. Kárpát-medencei Főiskolás Táborába - mondta el az MTI-nek Csáky Csongor, a szövetség főtitkára. A rendezvény célja az, hogy lehetőséget biztosítson a leendő Kárpát-medencei magyar értelmiség kapcsolatok kialakítására és megerősítésére, a Kárpát-medencei magyar egyetemi szervezetek együttműködésének segítése. Emellett a rendezvény előadásaival a tájékozódást és a szakmai felkészülés lehetőségét is nyújtja a hallgatóknak a közélet, a gazdaság, a tudomány és a kultúra területén. A Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával megvalósuló tábort Hans Kaiser, az alapítvány magyarországi irodájának igazgatója nyitja meg hétfőn. Kedden délelőtt előadást tart Boross Péter, volt miniszterelnök, Takaró Mihály, irodalomtörténész, Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár. Délután kerekasztal-beszélgetést tartanak Halzl Józseffel, a Rákóczi Szövetség elnökével, majd Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnökét és Őry Péter, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) alelnökét hallgathatják meg a táborozók. Szerdán délelőtt Gémesi György, Gödöllő polgármestere köszönti a gödöllői kastélyban az odalátogató diákokat. Délután a táborban Csomós Miklós, Budapest főpolgármester-helyettese és Csaba László, közgazdász tart előadást. Csütörtökön délelőtt Pozsgay Imre, egyetemi tanár, Gyurgyík László, felvidéki demográfus, szociológus, majd a délutáni kerekasztal-beszélgetésen Auer János és Koltay András, a Médiatanács tagjai következnek. Utánuk Budai J. Gergő, az Invitel Távközlési Zrt jogi és szabályozási vezérigazgató-helyettese, Ferencz I. Szabolcs, a MOL kommunikációs igazgatója, majd Zichy László, pszichológus előadását hallgathatják meg a résztvevők, akiknek esténként zenei, napközben pedig kulturális programokat is szerveznek - olvasható a Rákóczi Szövetség közleményében, amelyet pénteken juttatott el az MTI-hez MTI 2012. november 2.Az algyői Móra Ferenc NépszínházA Kovászna megyei Zágonban az algyői (Szeged mellett) Móra Ferenc Népszínház szeptember 22-én mutatta be Bene Zoltán Bujdosók című drámáját, amely Mikes Kelemen egy rodostói napját jeleníti meg a nézők előtt. A színművet a sepsiszentgyörgyi születésű Kátó Sándor rendezte. Nem ez az első alkalom, amikor Kátó Sándorék színtársulata ellátogat erre a vidékre: hosszú évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akiket a helyiek már ismerősként, bensőséges örömmel fogadnak. Nagy esemény az ilyen színielőadás, hiszen a mai nyereségorientált világunkban kevés színművésznek adatik meg az a kiváltságos helyzet, hogy olyan közönség előtt is bemutatkozhasson, amely közönség különben talán sohasem láthatna színielőadást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakulhatott meg Magyarországon egy olyan színház – az algyői Móra Ferenc Népszínház – amely közönségének döntő része a Kárpát-medence legtávolabbi, legeldugottabb szegleteiben lakik? A válasz megadásához kissé vissza kell kanyarodnunk az időben. Kátó Sándor színművész a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzése után a 1972-ben a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházhoz került, majd négy év után a Temesvári Állami Magyar Színházhoz szerződött. Abban az időben a romániai magyar színházaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy a tömb- és a szórványmagyarságot színházi előadásokkal lássák el. A fiatal színész ílymódon keresztbe-kasul bejárta Erdélyt, és ez egész életére meghatározta művészi pályájának irányvonalát. 1977-től filmszerepeket kapott Magyarországon, és tagja lett a Budapesti Nemzeti Színháznak, majd a Szegedi Nemzeti Színháznak, de a sikerek dacára is hiányérzete volt: hiányzott a legelhagyatottabb, a legkiszolgáltatottabb közönség, a távoli helyeken, szórványban élő magyarság. Kátó Sándor 1994-ben a Szabadkai Népszínházhoz szerződött, ahol már több lehetősége volt a nyelvileg elszigetelt, kis magyar közösségek látogatására. A végső megoldás, az évtizedekig érlelődő álom beteljesülése azonban néhány évvel később következett be: 1998. március 14-én a Szeged melletti Algyőn megalakult a Móra Ferenc Népszínház, amelyet az Algyői Faluház fogadott be. Avatóbeszédet Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke mondott, de ott „bábáskodott" a Népszínház megszületése körül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre, Tóth Károly és az Ötágú Síp Kulturális Egyesület is. A nagy munka immáron elkezdődhetett, és hét év elteltével Bene Zoltán író a következőket írja: "Kátó jeles erdélyi és magyarországi társulatok tagjaként, filmszínészként megtapasztalta a csillogás világát, mégis a vidéki színjátszásra, sőt a vándorszínészetre tette fel életének utóbbi tíz évét. Mikor ennek okáról faggatják, nem egyszer Sík Ferenc szavait idézi: „túl úri ez a világ nekünk”. Ami Kátó Sándor esetében annyit jelent(het), hogy nem tudja, mintegy genetikailag képtelen megtagadni a gyökereit. Ebből táplálkozik, táplálkozhat a szórvány iránti elkötelezettsége is, aminek az algyői Móra Ferenc Népszínház, nemes értelemben véve, egyik eszköze." Az algyői Móra Ferenc Népszínház hiánypótló szerepet vállal, hiszen a magyar vidék és a határainkon túli, magyarlakta területek színházigényét próbálja kielégíteni művészi fokon. A repertoárban a népszínművek mellett jelentős helyet foglalnak el a magyar történelem egy-egy szeletét bemutató művek, de a Molière-darabok által állított tükörben rácsodálkozhatunk emberi természetünk visszásságaira is. A Csángó Rádió Guzsalyos műsora azzal a nem titkolt szándékkal kereste fel Kátó Sándor művész urat, hogy gyimesi és moldvai vendégszereplésre invitálja azokat a művészeket, akik már nagy sikerrel járták be Arad, Temesvár, Brassó nagy színpadain kívül Horvátország, Szerbia, Szlovákia, Ukrajna, Románia legkisebb kultúrházait is. csangoradio.ro Erdély.ma 2012. december 6.Pálfordulások és bumerángokA politikáról való gondolkodás egyik legveszedelmesebb zsákutcája a relativizálás, az álobjektivitás, az aranyközépút keresése olyan kérdésekben, melyek egyértelműek és vitathatatlanok. Meghatározó emlékem e jelenséggel kapcsán, amikor a Transindex közéleti portál kiadóigazgatója, Kelemen Attila Ármin az Erdélyi Közélet nevű levelezőlistán a román hatalom valamely otromba magyarellenes gesztusa által keltett felháborodás közepette fontosnak tartotta, hogy a listán megjelenjen egy „románpárti hozzászólás” is. Kíváncsi vagyok, hogy ha a holokauszt témáját boncolgatta volna e kis közösség, akkor is fontosnak tartotta volna-e, hogy legyen egy nácipárti hozzászólás is? Merthogy vannak a történelemben és a közéletben olyan helyzetek, jelenségek, történések, melyeket szilárd értékrendi alapzatról érdemes megítélnünk, léteznek kérdések, melyekre egyértelmű igeneket és nemeket kell mondanunk. Az értékrendek között nehéz rangsort megállapítani, de itt is adja magát néhány kapaszkodó, mint a méltányosság, igazságosság, emberségesség. Az erdélyi magyar közéletre jellemző, hogy valamennyi szereplője azt állítja magáról: célja a képviselt közösség hosszú távú fennmaradása és gyarapodása. Egy agresszív nemzetellenes ideológiai tömörülést leszámítva – amely jól időzítve, ám ritkán hallatja hangját – a politikai képviselet vezető alakjai keresztény, nemzeti konzervatív szemüvegen keresztül azonosítják a társadalmi problémákat, és eme eszmekör válaszait foglalják politikai programjukba. Nem véletlen, hogy a nemzetközi fronton mindhárom erdélyi magyar párt az Európai Néppárt irányába hajlik. Ennek köszönhetően Erdélyben viszonylag könnyen átlátható a politikai jelenségek szövevénye. Erdélyi szemmel csakhamar helyükre kerülnek a politikai hitvallást, értékrendet változtató anyaországi közszereplők. Hiba lenne merőben formális alapon egyenlőségjelet vonni az MSZP-t – nemzeti alapállása következtében – elhagyó, ma Orbán Viktor szellemi holdudvarához tartozó Pozsgay Imre, illetve Debreczeni József között, aki a nemzeti liberális oldalról indult, ma pedig a 2006-os rendőri túlkapásokat tagadó Heller Ágnest előzi balról. Pozsgay nemzeti szempontból jó oldalra állt, Debreczeni pedig eladta lelkét a Gonosznak. Ezt csak az nem meri kimondani, aki szellemileg rest, vagy tudatos megtévesztésre törekszik. Ugyanígy az sem mindegy, hogy valaki a nemzeti autonomista oldalról áll át a román hatalomnak alájátszó „Neptun-irányzathoz”, mint Kelemen Atilla (csak névrokona a már idézett tollforgatónak), vagy fordítva: felismerve a labancok valós szándékait, a „neptunista” Tokay György oldaláról Tőkés László mellé áll, mint az aradi MPP, majd EMNT egyik vezetője, Murvai Miklós. E tárgykörbe tartozó, szomorú politikai kifakadásnak lehettünk tanúi a minap. Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség, majd a Magyar Polgári Párt elnöke, aki 2004-ben még a Népi Akcióval is szövetkezett volna, csak hogy az RMDSZ-nek legyen kihívója a parlamenti választásokon, most úgy vélekedik, a szövetség „a kisebbik rossz” az EMNP-vel szemben. Íme, hova vezet a politikai féltékenység. Persze láttunk már hasonlót. Miután Csurka István eltaktikázta a 2002-es választásokat, párton belül pedig ügynököt kiáltott, mihelyst valaki a viszonyok átláthatóvá tételét vagy az anyagiak felhasználásának ellenőrzését szorgalmazta, tevőlegesen hozzájárult egy másik nemzeti radikális párt, a Jobbik létrejöttéhez. A Jobbik sikerének azonban nem örvendett, mindent megtett, hogy a MIÉP-pel azonos célokért küzdő szervezetet lejárassa, hiteltelenítse. Hasonlóképpen megkérdőjelezhetetlen Szász Jenő szerepe abban, hogy a belső demokráciához és a nemzeti célokhoz egyaránt ragaszkodó autonomisták kénytelenek voltak saját pártot alapítani. Ahelyett azonban, hogy a saját – december 9-i parlamenti választásokon nem induló – pártjával rokon gondolkodású EMNP támogatására szólítaná fel a szavazókat, az RMDSZ-t aposztrofálja „kisebbik rosszként”. E pálfordulás, már a volt pártelnök legmegrögzöttebb híveit is elgondolkodásra késztetheti. Azokat, akiket azzal tévesztett meg az igazságkeresőkkel leszámoló 2010-es kongresszuson, hogy az MPP és az EMNT között az a fő különbség, hogy a nemzeti tanács nyitott az RMDSZ irányába, míg a néppárt hajlíthatatlan és következetes. Olyan pálfordulás ez, ami minden bizonnyal meghaladja a választók ingerküszöbét is, és könnyen lehet, hogy a jövőben bumerángként csap vissza. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. január 25.Rossz kérdés?Megvan a pikantériája annak, ha egy adott politikai családhoz tartozó párt vagy szervezet politikai számításból a fő riválisnak számító másik nagy politikai tömb képviselőjével kokettál. A felszínes szemlélőtől épp úgy megkaphatja a politikai szélkakas minősítést, mint az alapos elemzőtől, különösen, ha ezt nem csak országon belül teszi. Hogy az RMDSZ már a választások előtt titkos megállapodást kötött az USL-lel, egyáltalán nem meglepő, mondhatni egyenesen következik az 1996 óta érvényes Neptun-logikából, amely olvasatukban az egyetlen út: a bölcs kompromisszumok, a tudatos építkezés, a kis lépések politikájának útja. Az autonomista tábor optikájában pedig az elvtelenség, az önfeladás, a perspektívátlanság és középtávú felmorzsoltatás útja. Az azonban, hogy Markó Béla az RMDSZ nevében az MSZP-vel paktál, nos, ez az RMDSZ saját retorikájával sem egyeztethető össze, és biztosan nehezebb lesz eladni a választói bázisnak. A mai MSZP, amelynek megnyilvánulásaiban az egykor még hangsúlyos nemzeti politika már nyomokban sem fedezhető fel – képviselői vagy kiléptek, mint Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre, vagy beálltak a sorba, mint Tabajdi Csaba –, ma érdemben nem különbözik az SZDSZ-től. Egyenes ági leszármazottja a Magyarországot tönkretevő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevével fémjelzett, magát eufemisztikusan polgári radikálisnak nevező kozmopolita, nemzetellenes szabadkőművességnek. Az MSZP nem nemzeti politikát akar másképp, hanem ott vágott alá az elmúlt két évtizedben a nemzetpolitikai törekvéseknek, ahol tudott: ha kellett, önfeladó, a határon túli közösségek kinyilvánított akarata ellenére megkötött alapszerződésekkel, ha kellett, egy követ fújva a náci ihletettségű Beneš-dekrétumok ügyében a szlovák féllel. A sor folytatható a 2004-es népszavazáson át 2005. szeptember 26-ig, amikor a Gyurcsány-kormány kezdeményezésére a magyar parlament megszavazta Románia uniós csatlakozásának feltétel nélküli támogatását, miközben tudni lehetett, hogy középtávon nem adódik még egy lehetőség, amikor Magyarország diplomáciai nyomás alá képes helyezni nagyobb és gazdagabb szomszédját. A Kolozsváron Markó Bélával közösen fellépő, tárgyaló és együttműködést aláíró Mesterházy Attila úgymond bocsánatot kért a 2004-es népszavazás idején tanúsított MSZP-s magatartásért. Szerinte rossz politikai kérdésre rossz választ adott a párt. Érdekes lenne megtudnunk, hogy miért is lett volna e népszavazáson feltett politikai kérdés „rossz”? A magyar állampolgárság kiterjesztése nemzetpolitikailag már sokkal hamarabb indokolt lett volna, a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége 1996-ban rögzítette alapszabályában és programjában e célt, majd mindent elkövetett, hogy a politikumot megnyerje az ügynek. Mindhiába. A népszavazás ultima ratio volt, amely, ha nem is vezetett azonnal sikerre, megágyazott a 2010-es döntésnek. Ha 2004-ben a népszavazás nem teszi hónapokra az egyik legfontosabb közéleti témává a kérdést, ha nem teszi kikerülhetetlen nemzetpolitikai problémává, akkor nem valószínű, hogy ma meglenne a határok feletti nemzetegyesítésnek e lehető legszilárdabb jogi talapzata. A népszavazáson egyébként többségben voltak az igenek, s ha a népszavazási törvény nem követelne meg az érvényességhez igen magas, „fele plusz egyes” részvételt, vagy „negyed plusz egyes” azonos szavazatot, akkor a csekély többség dacára a parlament köteles lett volna a kérdést hamarabb szabályozni. A népszavazás azért csapódott le a nemzet köztudatában kudarcként, mert az eredmény nem volt kötelező érvényű. Az igenek csekély többsége azzal hozható összefüggésbe, hogy a kampány során az MSZP és az SZDSZ hazudott, légből kapott számokkal uszított a határon túli magyarok ellen. A népszavazás ugyanis csak arról szólt, hogy alanyi jogon kapja-e meg az állampolgárságot az, aki magyarságát igazolni tudja, arról nem, hogy ez kerül-e majd egyáltalán pénzébe a magyar államnak. S mivel a kérdés kétharmados szabályozást igényel, az MSZP nélkül nem is lehetett volna a népszavazást követően törvényt hozni, akár a következő ciklusban sem. 2004-ben még fel sem merült lehetőségként bármelyik politikai tábor kétharmados többsége. A valóság tehát az, hogy az MSZP cinikusan, egy nemzetpolitikai imperativusszal szembemenve a legérzékenyebb, legfájdalmasabb kérdésben, a szociális biztonság ügyében hangolta hamis érvekkel a választókat a határon kívülre rekedt nemzettestvérek ellen. Ezt próbálja most feledtetni Mesterházy Attila bagatellizálással, félremagyarázással és egy megfelelő időben, nagyon is jól megfogalmazott kérdés „rossznak” minősítésével. Nem kétséges, az utóbbi két évtizedben „inflálódott” a nemzetáruló minősítés, túl sokszor alkalmazták olyanok vonatkozásában is, akik nem szolgáltak rá. Jelen esetben azonban az MSZP és jogelődje, az MSZMP egész története szolgál dokumentációs háttérként e rövid politikai besorolás helytállóságának igazolására. S hogy az RMDSZ e társasággal szövetkezik, az sajnos azt jelzi, hogy az erdélyi magyarság jelentős részének bizalmát még mindig élvező szervezet nemcsak a szűk értelemben vett kisebbségpolitikai kérdések ügyében jár tévúton, hanem nemzetpolitikai alapállása is megváltozott. Ami rossz hír, még azoknak is, akik nem tartoznak a nemzeti önkormányzatból román versenypárttá lett szervezet szurkolói közé. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2013. június 4.Trianon 93Modern történelmünk legfájóbb sebe újra felszakad a Trianoni Békediktátum reánk erőltetésének emléknapján, 1920. június 4-én, amikor a Párizs melletti Trianon palotában a győztes Antant hatalmak négyfelé szakították ezeréves országunkat és magyarságunkat. A seb minden évfordulón újra szakad, mert az újkori történelem legalantasabb, legalább valóbb és legaljasabb békediktátumát erőltették az ezeréves történelmi Magyarországra. „Trianonban útonállók, gyilkosok diktálták a békét” – mondta még az a Szovjet Uniót véres diktatúrával megteremtő Lenin is, aki magát magas erkölcsi piedesztálon állónak vélte a trianoni országgyilkosokhoz képest. Ha másban nem is – de ebben igaza volt. A Központi Hatalmak nagy átverése Wilson amerikai elnök, mint „békeangyal” 14 pontos béketerve közreadásával kezdődött, amiben igazságos, elfogadható és teljesíthető békefeltételeket ígért ellenfeleinek, amit azok „szentírásnak” vettek, hiszen azt a világháborút a katonai beavatkozásával eldöntő amerikai elnök tette. Csakhogy legalább két politikus volt, akinek gyökeresen más elképezése volt a békéről. Az egyik Eduard Benes, cseh politikus, aki a pánszláv eszme megszállottja volt, s népét ki akarta venni az osztrák tartományi státuszból, s naggyá tenni. A másik George Clemenceau francia miniszterelnök volt, aki a rég elveszett francia „gloire” visszaszerzéséről álmodott, s Franciaország európai hegemóniáját akarta megteremteni. E két politikus terve szépen kapcsolódott össze. Az Osztrák-Magyar Monrachia feldarabolásával felszabadítják a felvidéki szlovákokat, s a kárpátaljai ruténséget, akik a csehekkel együtt Csehszlovákiát alkották meg; Szerbia megkapta Horvátországot, Bácskát s a fele Bánságot; Erdélyt, Partiumot és fél Bánságot Romániához csatolva létrehozzák Nagyromániát; sőt még Ausztriának is juttatnak egy kis részt, a nyugati Magyar Határőrvidéket! Ezen felül az elszakított részekhez csatoltak színtiszta magyar területeket, pld. Csallóközt, Szlovákia déli határsávját Csehszlovákiához; Partiumot, Észak-Bácskát, Erdély északi felét, s a magyarok-németek által lakott Bánságot Romániához és Szerbiához – „ha már lúd, legyen kövér” alapon. Így szakították el a történelmi Magyarország területének 2/3-át és magyar anyanyelvű lakosságának 1/3-át dobták idegen kultúrájú, nyelvű, ellenséges érzületű népek uralma alá minden jog nélkül, kiszolgáltatva őket üldöztetésnek, beolvasztásnak, kizsákmányolásnak és megaláztatásnak. Hogy még nagyobb legyen a magyarság szétszakítottsága, a 90-es évek nagy átalakulásai eredményeképpen Magyarországot már hétfelé szaggatták Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria között! A történelem fintora az, hogy az Antant teremtette utódállamok legtöbbje 1939-re nemcsak elfeledte jótevőit hanem a győztesnek hitt Hitler oldalán vett részt a II. Világháborúban! A két világháború közötti magyar kormányok mindent megtettek, hogy bizonyos enyhítést érjenek el Trianon ügyében a nagy nyugati demokráciáknál – aminek semmi eredménye nem lett. Így kénytelen voltak előbb Olaszországhoz, majd az ismét megerősödő Németországhoz fordulni s nem is eredménytelenül. Ezek a diktatúrák fogékonyabbak voltak a trianoni igazságtalanságokkal szemben, s a két Bécsi Döntésben (1938, 1940) nemzetközi szerződéssel igazságos módon jelentős magyarlakta területeket juttattak vissza Magyarországnak. Jellemző, hogy a háború után a nemzetközi szerződésekkel történt határkiigazításokat az ismét uralmuk alá került magyar lakosság etnikai alapon történő irtásával (genocídiummal), elüldözéssel és deportálással bosszulták meg! Egyetlen bűnük volt: az anyaországhoz való visszatérés öröme! A volt Antant és a Kisantant országok viszonyulása Trianonhoz (1920) és annak megismétléséhez Párizsban (1947) semmit sem enyhült, sőt annak súlyosbodása figyelhető meg az elmúlt 93 esztendőben. Kezdődött ez 1956-ban a magyar Forradalom és Szabadságharc kirobbanásával, magára hagyásával és brutális leverésével, megtorlásával. Hosszú ideig a nagyvilág figyelmének központjába és szimpátiájába került a magyar tragédia. Félő volt, hogy ezzel együtt a világ figyelme a mélyen igazságtalan, bűnös és tarthatatlan trianoni–párizsi békediktátumok felé fordul s azok revízióját fogja szorgalmazni. Ezt elkerülendő a világ hatalmasai „a magyar ügy” mielőbbi lezárásán dolgoztak – nem kevés sikerrel! A másik Trianonnal-Párizzsal kapcsolatos izgalmas momentum 1989-ben volt, amikor a magyaroknak volt bátorsága nyugat felé kiengedni a budapesti nyugatnémet követségen összezsúfolódott keletnémet tömeget, mellyel megkezdődött a félelmetes és tabunak tekintett. Vasfüggöny felszámolása, és – láss csodát – októberre megtörtént a berlini fal ledöntése és a kettészakított Németország egyesülése. Amint Kohl kancellár mondotta: „A berlini fal első tégláját a magyarok verték ki!” Ezzel a magyarság hírneve, tekintélye újra hatalmasan megnőtt! Ebben a helyzetben a nyugatnak nem volt közömbös, hogy küszöbön álló magyar rendszerváltást ki vezényli le és hogyan. Amerikában az idősebb Bush elnök három vezető magyar embert hívott meg „beszélgetésre” – azaz puhatolódzásra, hogy melyik lenne a nekik megfelelő vezető politikus. Ezek voltak: Rácz Sándor, Pozsgay Imre és Antall József. Rácz Sándor elbeszéléséből tudjuk, hogy két kérdésre kértek választ: Trianonra és az államadósságra. Érdekes, hogy az akkor még ismeretlen Antall Józsefre esett a választás, s belőle lett a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. Hogy miért? Valószínű azért, mert mint tudott vállalta a teljes adósság visszafizetését, és már az első minisztertanács ülésén megtiltotta Trianonnak még csak az említését is! Miért Trianon és miért az adósság volt a fontos? Mert várható volt, hogy Magyarország megnövekedett nemzetközi tekintélye miatt, egy gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben Magyarország Trianon revízióját és államadósság teljes vagy részbeni elengedését, netán újraütemezését fogja követelni. Bush elnök és kohorszai ettől féltek úgy, mint „ördög a tömjénfüsttől”. A nyugati politika irányítói, s benne az EU vezető politikusai 1956-ból és 1989-ből arra a következtetésre jutottak, hogy, mivel Magyarország még trianoni állapotában is veszélyes lehet, ezért kizsákmányoltnak, koldusnak és a nyugattól függőnek kell maradnia. Magyarország kizsákmányolása, kifosztása és eladósodása 1990 és 1998, valamint 2002 és 2010 között sikeresen megtörtént a magyar komprádor burzsoázia segítségével. Szerencsére a magyarok tömegei még időben felismerték a végveszélyt s 2010-ben 2/3-os többséggel juttatta a parlamentbe a FIDESZ-KDNP koalíciót, amely nemzetmentő munkája nélkül ma Magyarország nyomorultabb és kiszolgáltatottabb állapotban lenne, mint Görögország. A jelek szerint egy erős, független és egységes Magyarország igazában véve nem kívánatos Európában, mivel volt ellenségeinkben ott szunnyad a félelem, hogy ebben az esetben előbb-utóbb terítékre kerül az idegen uralmak alá hajtott több milliónyi magyar autonómia ügye, esetleg Trianon felülvizsgálata, és egy új, igazságosabb határrendezés. Az is egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a magyarellenes hatalmak az Európai Uniót igyekeznek felhasználni a magára találó, fejlődő és önbizalmát visszanyerő Magyarország ellen. Az utóbbi években megfigyelhető az EU intézményeinek barátságtalan, sőt magyarellenes praktikáinak sokasodása. Ezek között ott van a kettős mérce alkalmazása, a kákán is csomót keresés; különféle levegőből kapott vádak emelése; teljesíthetetlen ajánlatok sokasodása; a lakosság jövedelmének visszaszorítása újabb adók bevezetésével; komoly szankciókkal való fenyegetés és az európai szavazati jog felfüggesztése. Mindezeken túl nyíltan pénzelik a hazai ellenzéki pártokat, így segítve azok hatalomra jutását a jövő évi parlamenti választásokon – s ezzel az általuk már jól bevált országvesztő politika újra alkalmazását. Az Európai Unió Magyarország felé gyakorolt politikájában változás nem várható, amíg annak parlamentjében többségen vannak a volt maoista, kommunista, liberális, szociáldemokrata és zöld párti képviselők. Változás csak a néppárti többségű EU-ban képzelhető el. Az idei gyászos évfordulónkon döbbenjünk rá, hogy mint régen nagyapáink és apáink, úgy mi is még ma is Trianonban élünk és miatta gyaláztatunk, veretettünk és szenvedünk! 2013. június 4. Dr. Pungur József Erdély.ma 2014. április 5.REFORMHANGULAT Bulvársajtó a rendszerváltás hajnalánA „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a bulvársajtót is, ami egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban. A Kádár-korszakban a sajtót az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya, illetve végső soron az azt felügyelő, a hatalom legfelsőbb köréből kikerülő, ezért a területért felelős KB-titkár irányította, kellő pressziót gyakorolva egy-egy újságra az ideológiailag megfelelő tartalmú cikkek megjelentetése érdekében. A lapok élére olyan megbíztató elvtársakat neveztek ki főszerkesztőknek, helyetteseiknek valamint rovatvezetőknek, akik maguktól is tudták, mely cikkek jelenhetnek meg a pártállam elvárásainak megfelelően, melyeket kell fazonírozni, és melyeket kell sutba dobni, mert azok kiverik a biztosítékot a pártvezetésnél. Az öncenzúra ilyetén módon többé-kevésbé jól működött, és csak szélsőséges esetekben kellett belenyúlni a média rendszerébe, legtöbbször akkor, amikor egy orgánum vezetője elvetette a sulykot és olyan írásokat is megjelentetett, amelyek a hatalom tyúkszemére léptek. (Ilyen volt a Tiszatáj-ügy 1986-ban egy Nagy Gáspár vers miatt vagy a Mozgó Világ főszerkesztőjének elmozdítása 1983-ban, ami miatt az egész szerkesztőség lemondott, a lap 1983. decemberi számát pedig betiltották.) A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása viszont arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a korabeli bulvársajtót is, ami – a kabaré műfajához vagy a jólfésült könnyűzenei előadókhoz hasonlóan – egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban. Így jöhetett létre az Esti Hírlap, amely végigkísérte a Kádár-korszak történetét, és néha egyedüli lapként vállalta fel a kényes ügyek ismertetését. A lapok tehát mindvégig a párttól, illetve valamely pártállami szervtől függtek a Kádár-rendszerben, azonban már a változások szelét jelezte az, hogy a párt Agitációs és Propaganda Osztálya nem gördített akadályt a Reform címmel megjelenő, önmagát az első független, demokratikus hírmagazinnak nevező hetilap megalapítása elé. 1988. szeptember 23-án indultak 29 forintos árral, ami azért érdekes, mert ők hirdették magukról először azt, hogy üzleti vállalkozásként üzemeltek és profitot kellett termelniük a piacon való megmaradásuk érdekében, mert – ahogy fogalmaztak első számukban – nem voltak „a veszteségeket lezserül lenyelő mecénásaik”. Utóbbiak alatt egyértelműen a pártállam szereplőit érthetjük, és ez valóban újdonságot jelentett az akkori közéletben. A Reformot ugyan hetilapként indították, de a kezdet kezdetén még nem sikerült ezt az ütemezést tartaniuk, e mögött talán a hatalom részéről megnyilvánuló hezitálást láthatjuk, mert még a Kádár-rendszer végvonaglása körüli időkben sem volt mindegy a párt számára, milyen képet fest róluk a sajtó. Igaz, írásbeli nyomát egyelőre nem lehet felfedezni annak, hogy akadályozták volna a lap rendszeres megjelenését. Másrészt a kezdeti hektikus megjelenést a függetlenség kivívásával járó nehézségek is okozhatták. A gyakorlatilag mindvégig 48 oldalas, a VII. kerület Majakovszkij utcában (ma: Király utca) székelő lap 1988. szeptember 23. és szeptember 30. után a harmadik számát csak november 3-án jelentette meg, a negyedik szám pedig november 11-én látott napvilágot, innentől kezdve azonban már beállt a heti megjelenés rendje. Újdonság volt az is, hogy a nemzeti érzés megjelenítése kézzelfogható formát öltött a lapban: az oldalak alján nemzetiszínű trikolór húzódott. Ugyanakkor a címlapon jól megfért egymással Berecz János sajtópolitikáért felelős KB-titkár és Cicciolina. Tőke Péter főszerkesztő bevezető köszöntőjéből kiderül, hogy kezdetben nem teljesen tudott elszakadni a pártállamtól a lap, a tulajdonosi körben ugyanis a Magyar Hitel Bank Rt., a Magyar Televízió, a Rubik Alapítvány és a Magyar Gazdasági Kamara mellett a Hazafias Népfront és az MSZMP KB két vállalata, a Kossuth Könyvkiadó és Hírlapkiadó Vállalat is megtalálható volt. A főszerkesztő optimista hangot ütött meg, mivel több évtizednyi hallgatás után jelenhetett meg független lap. Úgy fogalmazott: „A Reform hetilap – a magyar újságírás legjobb hagyományait követve – önálló arculat kialakítására törekszik, és arra vállalkozik, hogy a ma emberét foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról mutassa be, ütköztetve a véleményeket és teret adva a társadalomban zajló vitáknak”. Reményei szerint az újság „a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat a társadalmi nyilvánosság kiszélesítéséhez és a közélet tisztaságának előmozdításához.” A Reformban volt aktuálpolitika bőven, az első „szupersztár-interjút” pedig maga a főszerkesztő készítette az első számban Berecz Jánossal és Pozsgay Imrével. Mivel ez volt az első tabudöntögető cikk nagy nyilvánosság előtt a kommunista politikusokról (a szamizdatok nagyon szűk körben terjedtek csak, és azok is leginkább a rendszer egészéről mutattak be eszmefuttatásokat), ráadásul interjú formájában mutatott rá az egyes hatalmi résztvevők – jelen esetben a Kádár-utódnak is kikiáltott Berecz János és a reformkommunista Pozsgay Imre – közötti ellentétekre, érdemes feleleveníteni, mit és hogyan jelenített meg a szerző. A hangvétel szokatlan volt, a felütése a cikknek pedig különösen, mert a felcím – a Politikai Bizottság két tagja a reformokról – után a cím igazán „ütős” volt, ami így hangzott: Igaz-e a szóbeszéd, hogy Önök nincsenek jó viszonyban egymással? Persze ezt azonnal cáfolta az első mondatban Pozsgay, aki hangsúlyozta ideológiai együvé tartozásukat, noha nem tagadta, hogy voltak vitáik, de azoknál szerinte mindig erősebb volt közöttük az egyetértés és az együttműködés. A Reform első számában a válságról és a reálbér csökkenéséről már nyíltan beszélt Pozsgay, a tulajdonviszonyok reformját pedig sürgette. Szerinte a reformokat visszatartotta a hatalmon lévők ragaszkodása a hatalomhoz, sokan pedig bálványozták a szocializmust, miközben Pozsgay ezt helytelenítette: „A despotizmus és az önkény alapjain létesült politikai intézményeket tehát meg kell változtatni. Meg kell tenni ezt azért is, mert a szocializmust is lejáratta az emberek szemében, az öntisztuláshoz feltétlenül fontos ennek az elavult modellnek a megváltoztatása.” Pozsgay az akkoriban meglepően őszintének ható mondataiban úgy látta, az oligarchisztikus hatalom alattvalói státuszban, „infantilizálva” tartotta a társadalmat, amelynek többsége azonban a reformokat sürgette, ezért is nyilatkozhatta azt, hogy „sok minden elromlott, lesz mit rendbe hozni”. (Az oligarchia kifejezést egyébként előszeretettel használta saját keményvonalas párttársainak jellemzésére, sőt, amikor 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában 1956-ot „népfölkelésnek” minősítette, egyúttal azt is mondta, hogy egy oligarchisztikus hatalom ellen tört ki a forradalom.) Nyíltan kijelentette, hogy „az embereknek primitív a politikai kultúrája”, ezért a lázadásra való hajlam egy ideig szerinte erősebb lesz az addigiaknál. (Ez nem következett be végül, igaz, a kommunisták 1988 végén nem tudhatták mi vár még rájuk. Mindenesetre a magukat emberek haláláért sárosnak érzők körében valóságos fellélegzést jelenthetett az, hogy 1989-ben eltörölték a halálbüntetést.) Pozsgay következetesen népben, nemzetben gondolkodó politikusnak vallotta magát, és utalt a PB-ben való súrlódásokra is. Az MDF-fel való együttműködésben látott fantáziát, és ahogy az MDF, úgy a párt is átalakulófélben volt megítélése szerint. Akkor már a parlament előtt lévő egyesülési törvényről is beszélt, mint ami elősegíthette a reformfolyamatokat, egyebek mellett a párttá alakulást. Berecz Jánosnak az őszinte hangnem jegyében felvetette a riporter, hogy a párton belül képviselt keményebb álláspontjáért a magyar Ligacsovként tartották számon, amire ő úgy reagált, hogy csak a párt érdekében tette azt, hogy „keménykedett”, egyébként pedig tagadta, hogy szervezett formában létezett volna a párton belül keményvonalas csapat. A szocializmus és a műszaki haladás melletti kiállásán túl a pártszervezetek megújulásának szükségességéről is beszélt, de azt, hogy ezt hogyan hajtják végre az egyes pártszervezetek, nyitva hagyta. Berecz meglepően őszintén megemlítette azt is, hogy az önálló gondolkodás nem volt jellemző a pártban, mindenki „felülről” várta az utasításokat. Felvetődött az anarchia kezelésének kérdése is, ebben a kemény kéz politikáját javasolta, és nem értett egyet azzal a budapesti nagyüzemi párttitkárral, aki inkább félreállt, semmint, hogy kezelte volna a helyi szinten jelentkező problémákat. Az is szóba került, hogy a párt lemondott volna néhány lapról, de ezt Berecz úgy válaszolta meg, hogy a lapgazdák személyét, intézményét kellett tisztázni, ugyanakkor a nem a párthoz tartozó lapokkal is kívántak foglalkozni. Mint mondta, versenyhelyzetet akartak fenntartani a lapok között, erre példaként a pozícióvesztést elszenvedni látszó Népszabadságot és az előretörő Magyar Hírlapot hozta fel, ám Berecz azt állította, hogy meg kellett erősíteni a Népszabadságnál a mozgalmi jellegét, ezért a KB vitáiról szóló tudósítások tekintetében a legfelsőbb pártvezetés a Népszabadságot helyezte előnybe a többi lappal szemben. Közölte: ki is adták az ukázt, hogy a Népszabadság vitatkozzon minden olyan megnyilvánulással, ami eltért a párt hivatalos álláspontjától, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a pártnak már nem feltétlenül volt egységes álláspontja, és a hatalmi törésvonalak mentén ezek is változhattak időről időre. Berecz némileg anakronisztikus módon rámutatott: el kellett érni, hogy megtiszteltetésnek vegye a párt lapjában szereplő ellenzéki megszólaló is, hogy bármilyen politikai vagy közéleti vitában részt vehetett. Leszögezte: a párt belső reformja még nem bontakozott ki, noha az 1988. májusi pártértekezlet elindította a reformfolyamatot minden párttag számára látható módon a „Fordulat, reform, megújulás” hármas jelszavának meghirdetésével, ám ezek – és ezt indirekt módon a cikkben is elismerte Berecz – nem voltak mindenki számára elfogadottak a párton belül. Hangsúlyozta: nem vonulnak ki a munkahelyekről, a területi politikai életben aktívan részt vesznek, „nem hagyják cserben” a különböző társadalmi szervezeteket, az állami intézményekben is aktívan ott lesznek, és „politikai erővel hatnak”. A reformhangulatnak megfelelően arra is kitért, hogy 1988 végén már nem a KB volt a legfontosabb szervezet a pártban, hanem az alapszervezetek, mert a társadalom széles rétegei számára ők jelenítették meg a politikát. Abban még hezitált, hogy milyen legyen a párt hozzáállása az újonnan alakult társadalmi szervezetekhez (Bihari Mihály ugyanebben a Reform-számban követelte: népszavazás döntsön a többpártrendszerről), tehát itt jelentős eltérés mutatható ki Pozsgay és Berecz álláspontja között. A kettejük közötti feszültségre utalva elmondta: ugyanabban az iskolában (értsd: a kommunista párt iskolájában) nevelkedtek, együtt jártak ismerőseik esküvőire, születésnapjaira, de ennek ellenére, ha mindenben egyet értettek volna, akkor „egyikükre nem lett volna szükség”. Az első Reform megjelenésével immáron visszavonhatatlanul megindult a rendszerváltás a sajtó világában is, az addig a színfalak mögött zajló, az állampárton belüli viták pedig a széles nyilvánosság elé kerültek. Csatári Bence történész, újságíró, jelenleg a Médiatámogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa. Történelem-földrajz szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen 1996-ban, emellett diplomázott a Sola Scriptura Teológiai Főiskola bibliaoktató szakán, illetve abszolválta a József Attila Szabadegyetem újságíró tagozatát is. PhD fokozatát 2008-ban szerezte meg az ELTE-n, disszertációjának címe: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. E témában számos publikációja jelent meg történelmi folyóiratokban, a Múltkor című magazinban pedig sorozata van. Több történelmi témájú kötet társszerzője, a Hír TV Retrográd című műsorában pedig rendszeresen szerepel könnyűzenei szakértőként. Transindex.ro 2014. augusztus 21.Kivívható az autonómia (Pozsgay Imre Baróton)Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács erdővidéki szervezete, a Székely Nemzeti Tanács bardoc-miklósvárszéki szervezete és a Székely Társalgó Egyesület Szent István-napi ünnepséget tartott tegnap délután a baróti református templomban. A felszólalók közt volt a Kádár-korszak, majd a rendszerváltás utáni időszak egyik jelentős politikusa, Pozsgay Imre is. Pozsgay Imre kijelentette: hisz a székelység önrendelkezésének kivívásában. Mint mondotta, az Európai Uniónak értékelnie kellene, hogy a magyarok – éppen Szent István példája nyomán – nem a baszkok, dél-tiroliak vagy az írek nyomdokain indultak el, s kezdték el önrendelkezési harcukat, hanem tárgyalásos módszerrel kívánnak alkotmányos keretet teremteni jogos követeléseiknek. Jó közvetítő lehet ebben Szent István, aki közös szentje a katolikusoknak és az ortodoxoknak is. Az EMNT ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina a Trianon óta egyre terjedő asszimilációt, a számunkra több rosszat, mint jót hozó globalizációt, illetve a nemzetünket folyton gyengítő kivándorlást nevezte meg mindennapjaink legnagyobb ellenségeinek. Hogy mindezt megállítsuk, s holnap is létezzen magyar jövő, többet kell cselekednünk: munkánkkal az autonómiát kell előkészítenünk. Kozma Albert bölöni unitárius lelkész úgy vélekedett, ünnepelnünk kell országépítő elődeinket, s büszkéknek kell lennünk arra, hogy Szent István leszármazottjai vagyunk. A résztvevők búcsúzáskor az Erdőfülében Nagy Sarolta által készített, az ünnepségen megszentelt kenyér szeleteit kapták ajándékba. Fellépett a székelyudvarhelyi Ilyés Hunor (hegedű) és Ilyés Zsolt (zongora), szavalt Fábián Anetta. Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus 23.Magyarnak lenni óriási lehetőségSepsiszentgyörgyön szentmisével, kultúrműsorral és az új kenyér megszentelésével emlékeztek az országépítő nagy magyar államférfira, az est leszálltával pedig a megye számos magaslatán, így az Óriáspince-tetőn is fellobbantak a magyar együvé tartozás lángjai. Közben a baróti református templomban Szent István-napi megemlékező ünnepséget tartott az EMNP erdővidéki szervezete, a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács és a baróti Székely Társalgó Egyesület. A Szent József római katolikus templomban nt. Szabó Lajos címzetes kanonok-plébános cselekedeteinek jótékony hatását a mába vetítve idézte fel első apostoli királyunk alakját és tetteit. Szerinte István annak tudatában élt és cselekedett, hogy az adott szó szent, mert csak úgy ér valamit, ha súlya van, az ember pedig csak úgy töltheti be küldetését, és nemesedhet igazzá, ha képes az áldozathozatalra, ha segítőkésszé, hűségessé és kitartóvá válik. Isten hajlékából a tömeg a templomkertbe állított Szent István-szoborhoz vonult, mely mellé a gyülekezet Simon Balázs által vezetett kórusának tagjai is felsorakoztak, hogy az ajkukon felcsendülő dalokkal még emelkedettebbé varázsolják az ünnepi hangulatot. Itt Klárik László szenátor szólt az egybegyűltekhez, majd Pénzes Loránd történész első királyunkról és uralkodásának jótékony hatásáról, annak máig ható pozitív hozadékáról beszélt. Ezután Vass Károly unitárius lelkész osztotta meg gondolatait az ünneplő tömeggel, majd Simon István református lelkipásztor következett. Az elhangzott beszédek, kórusművek és versek után nt. Szabó Lajos kanonok megszentelte a magyar szenteket, illetve boldoggá avatottakat ábrázoló táblaképet, valamint a Diószegi pékség által ez alkalomra sütött kenyereket, melyeket szétosztottak a jelenlévők között. Az Óriáspince-tetőn, Maksa polgármesterének és munkatársainak jóvoltából idén is messzire világító lármafa ébresztgette a székely öntudatot, és hirdette a nagyvilágnak, hogy vagyunk. Baróton az ünnepséget megnyitó beszédében Kozma Albert bölöni unitárius lelkész a hazaszeretetről szólt, amit a gyermek szülő iránti szeretetéhez hasonlított. „A haza biztosítja a környezetet ahhoz, hogy felelősen gondolkodó, hasznos emberré váljon a gyermek, ezért minden felnőtt szolgálattal tartozik a hazának” – mondta a Szent István által alapított haza jövőbe mutató útját példázva. Dr. Hadászi Gabriella főkonzul a magyar nemzet összetartozásának megőrzését kérte a hallgatóságtól, dr. Pozsgay Imre, korábbi anyaországi politikus Európának a székely önrendelkezés iránti képmutató magatartását boncolgatta, hangsúlyozván, magyarnak lenni óriási lehetőség. Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az erdélyi magyarság mai problémáival összefüggésben világított rá az államalapítás ünnepére. Közreműködött a bibarcfalvi férfikórus, Fábián Anetta (szavalatok), Ilyés Hunor és Ilyés Zsolt pedig hegedűn és zongorán játszott. Végül Kozma tiszteletes megáldotta a nemzetiszínű szalaggal átkötött, kemencében sütött új kenyeret is, azt mindenki megkóstolhatta. Ugyancsak szerdán a vargyasi Csillagkövetők Civil Egyesülete Erdővidék-szintű Szent István-napi ünnepséget szervezett. Délután István Ildikó népdalénekes lemezbemutatóját, erdővidéki néptáncosok fellépését tekinthették meg, a nap közös vacsorával, táncházzal zárult. Szerda este a Zabola és Tamásfalva közti Tatárdombon, ahol pár évtizede honfoglalás-kori magyar sírok kerültek felszínre, közel háromszáz községlakó jelenlétében gyújtották meg az őrtüzet. Ádám Attila zabolai polgármester beszédében kiemelte, ezzel az ősi szokással hirdetjük a nagyvilágnak, hogy vagyunk, és leszünk. Emellett a megye más magaslatain is lobbantak fel őrtüzek, az Avas-tetőn emlékjelt is állítottak – de erről már a jövő heti Kézdialmási Körképben számolunk be. Bedő Zoltán, Böjte Ferenc Nagy Sz. Attila, Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti) 2014. december 19.Megválaszolatlan kérdések, 25 év távlatában„Felidézzük a múltat, éltetjük Temesvár szellemét” A temesvári forradalom emlékhetének egyik fontos rendezvényét december 18-án a Regionális Üzletközpont Európa termében tartották, Anno mirabilis 1989 – Megválaszolatlan kérdések, 25 év távlatában címmel. A rangos konferenciát Tőkés László egykori temesvári lelkipásztor nyitotta meg. A Rendszerváltoztatók a rendszerváltoztatásról című első részt Szilágyi Zsolt EMNP-alelnök vezette le, az előadók között volt többek között Pozsgai Imre volt államminiszter, Max Teleki, az Amerikai Magyar Koalíció elnöke, Deutsch Tamás EP-képviselő, Németh Zsolt parlamenti képviselő, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Filep Mária, a Páneurópai Pinknik szervezője, Kincses Előd ügyvéd, Balaton Zoltán, a 89-es Emlékbizottság tagja Győri Béla rádiós, a Vasárnapi Újság volt felelős szerkesztője, Borbély Imre politológus és más jeles személyiségek. – Melyek a temesvári forradalom legfontosabb megválaszolatlan kérdései? – kérdeztük a rendezvény szünetében Tőkés László EP-képviselőtől. – Nem teremtődött meg azóta sem az objektív tudományos igényű kivizsgálás és kutatás lehetősége, nem tudjuk kideríteni hogy tulajdonképpen mi is zajlott Bukarestben. A titkosszolgálat továbbra is őrzi azokat az információkat, amelyek segíthetnének a valóság feltárásában. Csak találgatásokra támaszkodhatunk abban a tekintetben, hogy miképpen viszonyult az önmagát átmentő posztkommunista vezetőség forgatókönyve az öntörvényű, hiteles, eredeti temesvári népfelkeléshez. Nekem is megvan a véleményem erről, de csak a sötétben tapogatózunk. – Mennyire visz közelebb bennünket a valóság feltárásához ez a temesvári konferencia? – Ennek a konferenciának úgy gondolom inkább erkölcsi jelentősége van, azáltal, hogy felidézi a múltat, élteti Temesvár szellemét. Természetesen olyan hozadéka is van ennek a konferenciának, ennek az eseménysorozatnak, hogy új megvilágításba helyez egykori eseményeket vagy éppenséggel a holnapi könyvbemutatón látni fogjuk, hogy egészen új információk alapján járul hozzá a múlt megismeréséhez. – Két államelnök is megtisztelte jelenlétével a temesvári 25. évfordulós megemlékezéseket. Hogyan értékeli Őn a nemrég megválasztott román elnök és a magyar köztársasági elnök temesvári jelenlétét? – Nagyon biztatónak tartom, hogy Klaus Iohannis megválasztott államelnök még beiktatása előtt ellátogatott Temesvárra, szakítva azzal a bukaresti politikával, amelynek a main stream-je általában háttérbe szorította Temesvár szerepét a romániai forradalomban. Ebből a szempontból igazi erdélyi magatartást és objektivitást tanúsit Klaus Iohannis. A kommunizmus emlékmúzeumának a támogatásával pedig egy régi hiányt igyekszik pótolni. Kommunista-ellenességét is örömmel fogadhatjuk, hiszen Romániában az a baj, hogy a többszöri visszarendeződés nyomán 25 év után még mindig kormányon van egy utódkommunista kormány. Ideje volna követni a magyar példát, új fejezetet nyitni a romániai demokratikus átalakulásban, a rendszerváltozásban. Nagyon örvendünk hogy Orbán Viktor miniszterelnök nyomán Áder János államelnök is ellátogatott Temesvárrra, és ezáltal jelképes módon Temesvárt ráhelyezte a magyar nemzetpolitika és a kommunizmusellenes küzdelem térképére. Tulajdonképpen azt fejezte ki – az én olvasatomban –, hogy Temesvár szerves részét képezi a magyar történelemnek, de ugyanakkor a magyarok és a románok a közös szabadságharcban találkoztak egymással, és ki is fejezte, hogy ez lehetne a jövendő útja is: nem a mostani különválás, hanem az újabbkori összefogás. A temesvári konferencia délután a „25 év után – a múltból a jövőbe” témakörbe csoportosított előadásokkal folytatódott, neves bel- és külföldi előadókkal. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2014. december 23.A kormányzat a tömbterületekben gondolkozikA MTA Kisebbségkutató Intézete osztályvezetője, DR. BÁRDI NÁNDOR történész az Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadása előtt Szilágyi Aladár a rendszerváltást közvetlenül megelőző és az azt követő korszak kisebbségpolitikájának változó törekvéseiről kérdezte a kutatót. Kezdjük beszélgetésünket 1988-cal. Milyen előzményei voltak a hatalmas tömegeket megmozgató, a romániai magyarsággal szolidarizáló, össznemzeti tüntetésnek, illetve a rendszerváltás után körvonalazódó úgynevezett Antall-doktrínának? 1988 januárja az, amikor az MSZMP-Kb külügyi titkára, Szűrös Mátyás egy rádióinterjúban bejelenti, a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Gyakorlatilag a Kádár-korszakot meghatározó plebejus nemzetfelfogás helyett (életszínvonal-politika és nem a nemzeti szuverenitás a döntő) egy kulturális nemzetfelfogás válik hivatalossá. Ezt a bejelentést teoretikus cikkek követik, mind a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban, mind a határon túli politika tekintetében. Még ’88-ban megalakul a minisztertanács mellett a Nemzetiségi Kollégium, ami aztán ősszel már Titkárságként, apparátussal működik, Pozsgay Imre államminisztersége alatt, és az alapító Tabajdi Csaba lesz ennek a vezetője. Így kerül bele a közigazgatásba a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok kérdése. Ez annál inkább sürgető volt, mert felpörgött a romániai menekültügy, azt is kezelni kellett. Ezen a titkárságon dolgozott Entz Géza is, aki 1990 májusa után először az Etnikai és Kisebbségi Hivatal élére kerül, majd 1992-től a Határon Túli Magyarok Hivatalát vezette. Az Antall-kormány szempontjából ez az első fontos lépés: bevezetik a magyar közigazgatásba a külhoni magyarok problematikáját. Egy másik törekvésük az volt, hogy a korabeli európai kisebbségi jogi építkezésnek a normái alapján szeretnék elérni az önkormányzatiságot a magyar kisebbségek számára. Úgy tűnt, hogy lesznek európai standardok, és azokat számon lehet kérni a környező országok kisebbségpolitikáján. Ehhez kapcsolódott, hogy ’93-ban létrehozzák a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényt. Ez azért nem lett pusztán nyelvhasználati és azért lett önkormányzati törvény, hogy egyfajta példát mutasson a határon túli magyarok számára. A harmadik fontos elv, amely az Antall-doktrína része, hogy a határon túli magyar közösségeket önálló politikai közösségekként ismeri el. Nélkülük, róluk nem lehet dönteni a magyar közigazgatásban – mondták akkoriban. 1994-ben az úgynevezett Balladur-terv, az Európai Stabilitási Egyezmény kapcsán kiderül, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvései útjában állnak a magyar integrációs törekvéseknek. Már akkor keresztüllépnek ezen, illetve 1993-ban az ukrán-magyar alapszerződés kapcsán – ahova nem kerül be az autonómia-cikkely –, majd a többi alapszerződés egyeztetése során kiderül, a határon túli kisebbségi magyar eliteket ezekből a tárgyalásokból kihagyják. E kezdeti években volt-e konszenzus a politikai pártok között ebben a kérdéskörben? Az alapszerződésekig és az első Máért-ig, amit 1996 nyarán hívnak össze, létezett egy retorikai konszenzus. A konszenzus megszűnte az alapszerződések körüli vitákban lett nyilvánvalóvá, ahol előbb a külhoni magyar pártok részvételéről, illetve autonómia-követeléseik képviseletéről mondtak le a budapesti kormányzat részéről. Majd az első Máért-nek tekinthető 1996 nyári találkozó után és a magyar-román alapszerződés RMDSZ ellenében való aláírását követően, a pápai találkozón már a kormánypártok nem vettek részt. Ehhez azt is tudni kell, hogy olyan szimbolikus tehertétele van a határon túli magyar problematikának, amire sok minden rárakódik. Ennek a belső érdekviszonyait, mozgatórugóit elég nehéz átlátni. A külmagyar ügyeknek mindig volt belpolitikai vonatkozása, hiszen ezekről a kérdésekről „büntetlenül” lehetett nyilatkozni, hisz alanyai nem voltak magyar állampolgárok. A politikai identitásépítésben az utak úgyis elválnak, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban nem beszélhetünk politikai közösségről vagy nemzetépítésről, mint olyanról. A nyolcvanas évek második felében kirajzolódó politikai identitásközösségek ’89 után próbálnak intézményesülni. A legdrámaibb ebben az, hogy Közép-Európában szinte egyedüliként, a két politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal belső koherenciáját olyan tematizációk teremtik meg, amelyek kizárták egymást. A Demokratikus Charta létrejöttével beindul egy antinacionalista beszédmód, ami a baloldalé lesz, ezzel szemben domináns lesz egy nemzeti beszédmód. A kettő lényegében kizárja egymást. Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre. Magyarországon előbb elkezdődött az euroatlanti integrációs folyamat, mint Romániában. Magyarország közvetlen integrációs érdekei mennyire szorították háttérbe a határon túliak ügyeit? Amikor aztán Románia is rálépett erre az útra, nem lehetett volna-e többet és mást tenni a romániai magyarság érdekében? A kilencvenes évek elején a határon túli magyar pártokat a térség instabilizáló tényezőjének gondolta a nemzetközi közvélemény. Tehát amikor a magyar kormányzat ezeket a pártokat és a határon túli magyarok párhuzamos társadalomépítését támogatta, erre úgy néztek, mint instabilitási tényezőre. Közben kiderült, ezek a pártok a legbiztosabb támogatói minden országban az euroatlanti csatlakozásnak, mert a magyar kisebbségek jelentős része a demokratikus jogállamtól várta helyzetének a jobbítását, illetve egyfajta euroszanálástól várta azt, hogy a saját önkormányzatiságát elismerjék. A kilencvenes évek végére kiderült, hogy a magyar etnikai szavazók „aranyat érnek” ezekben az országokban, mert az euroatlanti erőket mindenütt 8-10 százalékkal támogatták, s kormányzati tényezőkké váltak. Így a magyarokról való gondolkodás is bizonyos értelemben megváltozott. A magyar euroatlanti integrációs folyamatban az első Magyarország integrációja, az után következhet a kisebbségi problémák felvetése. Másrészt a schengeni határövezet bevezetésétől tartva biztosítani akarták a zavartalan magyar-magyar kapcsolattartást. Erre találták ki magát a státusörvényt. Akkor a kettős állampolgársággal nem lehetett előállni, mert a gazdasági különbségek miatt életszerű volt egy kivándorlási hullám megindulása Magyarországra, és akkor még Magyarországon hittek a szülőföldön maradás egész programjában, másrészt 2004 előtt a kettős állampolgárságot Magyarország nem vethette föl, mert az uniós csatlakozásban nagy problémát jelentett volna: potenciálisan milliós tömegekről volt szó. Lehetséges, ha a magyar kormány jobban törekszik a státustörvénynek a transznacionális retorikával való eladására, ha jobban törekszik a migrációs problémák tematizálására, és ebbe ágyazza be a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást, akkor lehet, kevesebb feszültséggel tudta volna ezt megoldani. De azt, hogy a Velencei Bizottságnál egyáltalán az anyaország probléma megjelenik, ez a státustörvénynek köszönhető. A Velencei Bizottság szűrőjén az anyaországi támogatás ügye ilyen szempontból átment. Az más kérdés, hogy a Medgyessy és a Gyurcsány kormány alatt hogyan próbálják ezt racionalizálni, Nyugat-Európával elfogadtatni. Ekkor, kikerülve a hatalomból, Orbánnak is megváltozik a viszonyulása. Ebben a Markótól való elhidegülés is közrejátszhatott, hiszen 2002-ben az RMDSZ vezetője már az első forduló után gratulált a „matematikailag” győztesnek, ezzel egyben átlépte az „egyenlő közelségtartás” elvét. 2003-tól kezdve Orbán is – Tőkésék kiválásával – egyre inkább újra az autonómiát kéri számon az RMDSZ-en. Elindul egy nemzetiesítő retorika felé, így futnak bele a 2004-es népszavazásba. Elterjedt vélemény volt, hogy a népszavazást rosszkor, rossz helyen, rosszul kezdeményezték. Talán teljes mellszélességgel egyik párt sem vállalta fel, nem? Ez nem a külhoni magyarokról szóló népszavazás volt. Ez a népszavazás arról szólt, hogy Gyurcsány Ferencnek, aki akkor lett az MSZP vezetője, meg kellett a saját politikai identitásközösségének mutatni, hogy – az egyébként általuk is démonizált – Orbán Viktor legyőzhető. Ez egy magyar belpolitikai harc volt. A határon túli magyarok kérdése csak ürügy volt erre. Az is jellemző, hogy a határon túli sajtó igazából decemberig alig foglalkozik ezzel a kérdéssel, és csak a népszavazás után esik le a tantusz, mi is történt. A transznacionális nemzettudat a határon túliak számára a „haza” és a „szülőföld” fogalomba sűrűsödött. A kilencvenes évek közepétől a Székelyföldön is a magyarországi médiafogyasztáson, mintákon keresztül szocializálódtak. Ebben a virtuális térben, az elképzelt hazában, kulturális kötődésben sokkolóan hatott a népszavazás, amely „csak” magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külföldön élő magyarok állampolgárságának megtárgyalásról szólt a budapesti parlamentben, de a hiszterizált légkörben az eredménytelen népszavazást az állampolgárság, a magyarországi emancipáció elutasításaként élte meg a külhoni magyarság jó része. A dolog slusszpoénja, hogy lényegében egy 1993 őszi MDF-es módosító indítványnak – amit Csapody Miklós terjesztett be – az elfogadásával ez az egész kérdés megoldható lett volna. Ugyanis szinte szó szerint így oldották meg 2010-ben. Ez a 2010-es megoldás megvolt 1993-ban az MDF-nél, csakhogy az MSZP azt mondta, „ezek jobbosok, azért nem támogatjuk a Csapody-féle javaslatot”, a Fidesz pedig azt mondta, „ezek kriptokommunisták, azért nem támogatjuk”, tehát nem mérték fel a kérdés súlyát. Az egész Gyurcsány-kampányban lényegében az alkotmányos patriotizmus és a Kádár-korszak jóléti sovinizmusa egymásra csúszott a kampányretorikában. A jóléti sovinizmust korbácsolták föl a határon túliakkal szemben (egészségügy, adóterhek, nyugdíjellátás, munkahelyek biztonsága). Egy olyan törés jött létre, amit a mai napig nem sikerült helyrehozni. Ennek ma már megvannak a kompenzatív formái, mint a táposozás és az állampolgárság megadása. Ugyanakkor van egy, a politikai elit által nemigen érzékelt óriási megszólíttatás-élmény ebben a dologban. Ennek a tömeges állampolgárság megadásnak mutatkoznak-e az előnyei mellett a veszélyei is? Van egy alapprobléma. Egyrészt nem tudjuk pontosan, ki az a hat-hétszázezer ember, aki fölvette az állampolgárságot, mert a Statisztikai Hivatal kérdőívét, amit ajánlott lett volna kitölteni, amikor az állampolgársági bejelentkezést teszik, kevesen töltötték ki. Másrészt semmiféle nyilvántartás nincs arról, ki az, akinek magyar állampolgárként egy-két hónap vagy egy-két év múlva hirtelen lesz egy magyarországi lakcíme. Akkor már nem minősül migránsnak, hanem magyar állampolgárnak. Nézzünk szembe a tényekkel: a Vajdaságból egy erőteljes exodus zajlik, Erdélyben is megindult egy munkavállalási kampány Németország és Anglia irányába. Különböző migrációkutatók száz-százötvenezerre becsülik azon határon túliak számát, akik kint dolgoznak Nyugat-Európában, magyar útlevéllel rendelkezve, ők ráadásul csökkentik is a magyarországi munkanélküli statisztikát. A másik fontos dolog, hogy a kormányzati terv az egymillió határon túli magyar. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy bármikor egy választójogi rendelkezéssel be lehet betonozni a magyarországi politikai rendszert, a centrális erőteret, de úgy is, hogy Magyarország további demográfiai utánpótlásáról van szó. Hosszabb távon az is életszerű értelmezés, hogy bár egy politikus nem mondhatja ki, hogy bizonyos területeken vége a magyar életnek, de „lehetőséget biztosítok számodra az identitásod megőrzésére”. A magyar kormány nem rendelkezik kellő forrásokkal és olyan presztízzsel a Kárpát-medencében, hogy azokon a területeken is magyar intézményhálózatot tartson fenn, ahol már az állami/egyházi normatíva sem segít, ahol a vegyes házasságok aránya eléri az ötven-hatvan százalékot. A kettős állampolgárság egy lehetőség arra, hogy valaki eldönthesse, hol keresi, folytatja a mobilitási pályáját. Ugyanúgy, ahogy a tömbterületeken is. Itt egy évszázados tendenciáról van szó, hisz a 19. század közepe óta folyamatosan a Kárpát-medence széleiről folyik a beáramlás a medence közepe felé. Ezt Trianon megakasztotta, ma pedig gyakorlatilag magyar nemzetiségűekből rekrutálódik a beáramlók tömege. Tehát évszázados trendek térnek vissza, és ha a politika nem is mondja ki, a kettős állampolgársággal menekülési vagy identitás-megőrzési utat is biztosít. A rész-megnyilatkozásokból az rajzolódik ki, hogy a kormányzat a tömbterületekben gondolkodik, a tömbterületek magyarságának a megőrzése lehet az elsődleges. De a politikai retorika és a kis célprogramok felsorolása mögött nem látszik a koncepció. Egy bizonyos, a Fidesz vezetői nem szeretnék, hogy megismétlődjön egy 2004-hez hasonló megosztó kampány ebben a kérdésben, és a külhoni magyarokat a saját politikai közösségük részének tekintik. A döntő kérdés és a veszély ebben a dologban az, hogy megindul-e a diaszporizáció vagy sem. Ez alatt nem a szórványosodást értem, hanem azt, hogy a kisebbségi magyar közösségeket önálló politikai közösségnek fogjuk föl, vagy pedig olyannak, amely enklávéként, integrálatlanul, elidegenedve él egy adott országban; amelynek a vezetőit egy másik országból választja ki az anyaország. Joggal fontos kérdés, hogy kikkel áll szóba Budapest, ki lesz ennek a politikának a képviselője a magyarlakta régiókban. Lényegében a kettős állampolgárság ügyéből a határon túli magyar elitek kimaradtak. Tehát ez egy legitimációs válságot okoz a határon túli elitek körében, emiatt új egyességet kell kötni a magyar kormányzattal, és a kérdés az, kinek sikerül, kinek nem. Erdélyi Riport (Nagyvárad) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
